2014. június 6., péntek

Valentin napra, szeretettel

Ült a hokedlin és várt.
A tűzhelyen mellette a vacsora, a pörkölt lassan kihűl – de az ember, a férje még sehol. Persze, hiába is várni: a búfelejtő éppen útba esik munkából hazafelé jövet. Az asszony karja megrándult, mintha legyintene: „Jobb is, ha nincs itthon, jobb is. Addig legalább csend van”- mormolta és a rádióhoz lépett. Valami romantikus zene szólt éppen, egy kellemes férfihang a február 14-i Valentin-napról beszélt: „…a szerelmesek ma megajándékozzák egymást…”
Az asszony szája sarkában gúnyos-keserű mosoly bujkált. A férje rendre elfelejti a születés- és névnapját, a házassági évfordulót – igaz: mit is azon ünnepelni? Épp a Valentin-nap jutna eszébe? Sose hallott róla. A kocsmában nem ilyesmiről folyik a szó.
Csoszogás riasztotta. Hazajött. Szidta a kutyát. Az asszony az ajtó felé fordult, ujjait összekulcsolta. Elfehéredtek, úgy szorította őket. Tartott az urától: nemegyszer, keserű másnapokon lila foltokkal tarkítva ment a munkahelyére.
- Juli! Mé’ nem takarítod má’ el innen ezt a dögöt?! Mindig láb alatt van a kutyád! – rivallt az asszonyra köszönésképpen.
- Itt a vacsorád, egyél – laposakat, alulról pislogott az emberre.
- Hideg! – repült a tányér és a pörkölt az asztalról, vérvörös tócsává robbant a konyhakövön. A részeg férfi felállt, áttámolygott a piszkon, a fürdőszobába. Az asszony csak nézte a mocskos cipőnyomokat és összeszorult a gyomra, hideg gombóc kúszott felfelé a torkán. Potyogtak a könnyei, ahogy takarította a kőről a vacsorát. Mint mindig, ha sérelem érte, tolultak agyába az emlékei. Anyja foggal-körömmel tiltakozott a holtodiglan-holtomiglan ellen, de ő dacból előbbre hozatta az esküvő időpontját. Aztán az „ugye, megmondtam lányom” ellen dacolva nem költözött vissza a szüleihez. „Egy asszonynak az ura mellett a helye, jóban-rosszban” – sulykolta agyába rögeszmésen, mindahányszor borogatást készített magának fájó karjára. De több volt már a rossz. Néha számolt: tíz ujja elég ahhoz, hogy megolvassa, tíz év alatt hányszor méltányolta ura a családi fészekért tett erőfeszítéseit.
Semmi nem volt elég.
„Gyere haza, lányom!” – kérlelte az anyja legutóbb is, mikor oda menekült. Már nem dacolt, de még éjfél előtt hazament, szégyellte magát, mert nem tudott felülemelkedni gondjain. „Hibás vagyok én is, tudom, hogy szeret.” – mondogatta, de már alig hitte. Amikor józan volt az ura – a Jani -, jó volt vele. A maga módján kedveskedett az asszonynak: néha megcsókolta, megkérdezte, mi történt vele aznap és hogy van az anyja, aztán letelepedett a tévé elé, és csak néha horkolt. Csendes esték voltak ezek, ám egyre fogyatkoztak.
„Elmegyek!” – robbant az asszony agyába a gondolat és most nem tűnt el onnan, nem is halványult – pedig ma még újabb foltot sem szerzett. Belecsapta a zsíros felmosórongyot a vödörbe, tenyerét kinyúlt mackónadrágjába törölte és a szobába sietett.
A víz zubogott a kádba.
Villámgyorsan rámolt a bőröndbe, belső erő hajtotta és csak egy hangot hallott: „elég!”
- Juli! Hozz törölközőt!
- Juli! … Juli, az anyád…! – az asszony becsatolta a bőröndöt és fordult, hogy elrohanjon.
- Hát te meg hova mész!? – dörrent rá a hústorony és elállta az útját.
- Elmegyek és már nem jövök többé vissza! – Juli maga is meglepődött határozottságán.
- Miért nem? – a kérdés a férfi döbbenetétől szinte gyermekien ártatlannak tűnt. Az asszonyból ömlött a szó, tíz év minden keserűsége. „Megaláztál… Megvertél… Nem törődtél velem… Semmit sem kaptam tőled…”
- Azt tudtad, hogy ma van a szerelmesek napja? - meredt végül a lángoló arcú férfira. Másodpercekig megkövülten bámulták egymást, aztán az asszony félrelökte Janit az ajtóból. Nem is volt olyan nehéz.
A kutya keserű vonítása messze kísérte.
***
Anyjánál a dohos kis szobában egész éjjel nem hunyta le a szemét. Félt és várt, de Jani nem törte rájuk az ajtót.
Hajnalban dolgozni indult. Már messziről látta, hogy a kiskapu kilincsén csüng valami. Hunyorogva közelített, de, csak mikor odaért, ismerte fel a kis hervadt hóvirágcsokrot, rajta ákombákom betűkkel telefirkált cédula: „Valentin napra szeretettel, Jani”.
Juli megborzongott.
Fogta a virágot, a cédulát, az elmúlt évtizedet és beletaposta a sárba.

2001 február

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése