2014. június 6., péntek

Tűnődés

Egy borongós délután a buszt vártam. Már messziről feltűnt a közeledő, igazi, békebeli emberpár. A bácsi szvetterben, a néni kockás szoknyában, bodorított, hófehér hajjal, egymásba karolva ballagott lassan, vigyázva. Mintha a múltból cseppentek volna ide, a nyüzsgő kisvárosba - valahogy mégsem tűntek idegennek. 
Hova mehetnek? - kérdeztem magamtól. Egy hozzájuk méltó, nagyablakos polgári házba? Vagy fel a hegyre, a kényelmes panelba, amit ódon bútoraikkal rendeztek be otthonosra? Vannak-e gyermekeik, unokáik? Van-e, aki vezeti őket, ha már nem tudnak egymásba karolni?
Eszembe jutottak azok az idősek, akikkel életem során találkoztam: a szociális otthonokba, kórházakba, elfekvőkbe száműzöttek, a mozdulni sem tudók, a méltóságuktól megfosztottak; az otthoni négy fal között egyedül senyvedők, akik alig várják, hogy valaki rájuk nyissa az ajtót... Az álmaikban, a múltban élők, akik nem tudják, mit ettek reggelire, nem tudják, ettek-e egyáltalán, de arra emlékeznek, kivel táncoltak az első báljukon... Eszembe jutottak, akik már önmagukat sem ismerik fel... Akik csak egy jó szóra vágynak, egy simogatásra, mielőtt végleg elmennek... Nem tudtam - nem mertem? nem akartam? - elképzelni, hogy erre az idős párra is ez a sors várhat. Egyre közeledtek, halk szavak hallatszottak, csak a néni beszélt a bácsihoz, akinek mélyen barázdált arcán a szenvedés mellett a figyelem is tükröződött, szeme beteg lehetett, résnyire szűkült. Miről lehetett köztük szó? Hogy mi legyen a vacsora? Hogy mit csinált aznap a macska? Vagy inkább csak annyit szólt a néni: „Vigyázz szívem, rossz a járda..."?
Mentek tovább, mintha az örökkévalóság felé tartottak volna, együtt.
Kisütött a nap, a sugarak megcsillantak egy pocsolya felszínén. Beleléptek a tócsába; lábnyomaik még sokáig sötétlettek a járdán.
Talán sosem látom többé őket.
Vagy mégis? Egyszer... valahol.

(2010 augusztus, megjelent a Paksi Hírnökben)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése