Mástól nem is esett volna jól.
Szerettem az énekórákat, akkor is, ha felelni kellett, mert megérte a negyvenöt percnyi jókedvért, az anekdotákért, az ócska lemezjátszóból elővarázsolódó hangokért. Azóta sem hallgattam annyi Bartókot, Kodályt, Mozartot, Händelt... Verdi Nabucco-jának Szabadság-kórusa és Erkel Bánk bánjának áriája ott, akkor lopta be magát a szívembe és ugyanazokon a recsegő hangokon tér vissza emlékeimbe, mint amelyeken Pista bácsi óráin töltötte be a termet.
Kórustag is voltam, abban a kórusban, ahova nem volt "ciki" járni, és ahol szívesen időzött a diáksereg péntekenként, tanítás után. A versenyek, fellépések gyerekkori izgalma máig megcsiklandozza a gyomromat.
Egy áprilisi, itthoni fellépésre világosan emlékszem... Virágoztak a gyümölcsfák, langyos, napos idő volt, mikor a torkomban dobogó szívvel az ünnepségre siettem, ahol a kórus és Pista bácsi várt.
Éppen olyan idő volt, mint évtizedekkel később: 2010 április 17-én. Most is a torkomban dobogott a szívem, de mást is éreztem: fojtogató keserűséget és tátongó űrt. Pedig most is Pista bácsihoz siettem, és várt a kórus...
De már nem az a kórus. A női kórus állt Pista bácsi ravatala mellett talpig gyászban, és körülöttük a tömeg. Mind búcsúzni jöttek.
Ott volt a megtört család, akiknek szemlesütve tiszteltem a gyászát. Szólt a Requiem, égtek a gyertyák, és nekünk - a kórusnak, amelynek szinte valamennyi tagja Pista bácsi énekóráin sajátította el a hangjegyek tudományát - a Székely fohász éneklése közben alig jött ki hang a torkunkon.
Andrásfalva... Tíz testvér... Tragikus, bukovinai székely-sors... szekszárdi gimnázium, pécsi főiskola... hűség a dunaszentgyörgyi iskolához... szakfelügyelőség... férfikórus, gyermekkórus, honvédkórus, néptánc... rendkívüli szervezőkészség... sokoldalú humán és zenei műveltség... kitüntetések sora... Aranydiploma... hosszú házasság... gyerekek... unokák... betegség... 47 napnyi szenvedés a végső nyugalom előtt... - jutottak el fülünkbe a méltató, s egyben elköszönő szavak.
Az út a sírhelyig - néma, fekete menet. Könnyek, amerre néztem. A Székely Himnusz szólt valamennyi, összeszorult torokból, szállt, fel az égbe, Pista bácsit láttam, hamiskásan hunyorgott: lehetne tisztább is, de jó azért...
Elment az öreg székely.
De van vigasz, hisz mindenki addig él, amíg beszélnek róla, amíg emlékeznek rá. Pista bácsiról még sokáig beszélnek, és talán még annál is tovább tart az emlékezet... Itt maradt a tehetsége, az elhivatottsága az utódaiban; a kacsintása a kórusunkat vezető lánya szemében, itt maradtak a mozdulatai, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a humor, ugyanaz a hangulat...
Itt maradt az örökség.
Ég áldja, Tanár Úr.
Szerettem az énekórákat, akkor is, ha felelni kellett, mert megérte a negyvenöt percnyi jókedvért, az anekdotákért, az ócska lemezjátszóból elővarázsolódó hangokért. Azóta sem hallgattam annyi Bartókot, Kodályt, Mozartot, Händelt... Verdi Nabucco-jának Szabadság-kórusa és Erkel Bánk bánjának áriája ott, akkor lopta be magát a szívembe és ugyanazokon a recsegő hangokon tér vissza emlékeimbe, mint amelyeken Pista bácsi óráin töltötte be a termet.
Kórustag is voltam, abban a kórusban, ahova nem volt "ciki" járni, és ahol szívesen időzött a diáksereg péntekenként, tanítás után. A versenyek, fellépések gyerekkori izgalma máig megcsiklandozza a gyomromat.
Egy áprilisi, itthoni fellépésre világosan emlékszem... Virágoztak a gyümölcsfák, langyos, napos idő volt, mikor a torkomban dobogó szívvel az ünnepségre siettem, ahol a kórus és Pista bácsi várt.
Éppen olyan idő volt, mint évtizedekkel később: 2010 április 17-én. Most is a torkomban dobogott a szívem, de mást is éreztem: fojtogató keserűséget és tátongó űrt. Pedig most is Pista bácsihoz siettem, és várt a kórus...
De már nem az a kórus. A női kórus állt Pista bácsi ravatala mellett talpig gyászban, és körülöttük a tömeg. Mind búcsúzni jöttek.
Ott volt a megtört család, akiknek szemlesütve tiszteltem a gyászát. Szólt a Requiem, égtek a gyertyák, és nekünk - a kórusnak, amelynek szinte valamennyi tagja Pista bácsi énekóráin sajátította el a hangjegyek tudományát - a Székely fohász éneklése közben alig jött ki hang a torkunkon.
Andrásfalva... Tíz testvér... Tragikus, bukovinai székely-sors... szekszárdi gimnázium, pécsi főiskola... hűség a dunaszentgyörgyi iskolához... szakfelügyelőség... férfikórus, gyermekkórus, honvédkórus, néptánc... rendkívüli szervezőkészség... sokoldalú humán és zenei műveltség... kitüntetések sora... Aranydiploma... hosszú házasság... gyerekek... unokák... betegség... 47 napnyi szenvedés a végső nyugalom előtt... - jutottak el fülünkbe a méltató, s egyben elköszönő szavak.
Az út a sírhelyig - néma, fekete menet. Könnyek, amerre néztem. A Székely Himnusz szólt valamennyi, összeszorult torokból, szállt, fel az égbe, Pista bácsit láttam, hamiskásan hunyorgott: lehetne tisztább is, de jó azért...
Elment az öreg székely.
De van vigasz, hisz mindenki addig él, amíg beszélnek róla, amíg emlékeznek rá. Pista bácsiról még sokáig beszélnek, és talán még annál is tovább tart az emlékezet... Itt maradt a tehetsége, az elhivatottsága az utódaiban; a kacsintása a kórusunkat vezető lánya szemében, itt maradtak a mozdulatai, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a humor, ugyanaz a hangulat...
Itt maradt az örökség.
Ég áldja, Tanár Úr.
(Szentgyörgyi Hírhozó XIII. évf. III.-IV. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése