Szokatlanul dermesztő az idei karácsony.
Hányadik is ez már, amit otthon, család, meleg és szeretet nélkül tölt?
Hm. Nem is számolja…
Nagyot húz az újságpapírba csomagolt flaskából, a rossz bor égeti belül. Legalább nem fázik annyira.
Hunyorogva mered a távolba, igen, hisz nem a mocskos téglafalat látja, hanem az emlékeit.
Volt idő – vagy az nem is az ő élete volt? – mikor három fiával és a feleségével állták körül a mennyezetig érő, csillogó karácsonyfát, és énekeltek:
„Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok!
Hogy Betlehembe sietve menvén, lássátok, lássátok…”
Boldog ajándékozás következett ezután, és bőséges vacsora… Vacsora… Mikor is evett utoljára? Gyomra kordul egyet. Két napja rágott össze egy száraz kiflit, morzsáit a cinkéknek szórta… Inkább csak savanyú bort ivott, amit azért kapott, mert egy idős asszonynál összeaprította a fát. Adott neki az asszony a fából is. De mostanra csak három hasáb maradt. Meg kellene őket gyújtani…
„Istennek Fia, aki született jászolban, jászolban,
Ô leszen néktek Üdvözítőtök valóban, valóban…”
Szép házat épített, oda érkeztek sorban a fiúk. Nem kellett könyöradományért dolgoznia. Jó munkahelye volt, szerették, megbecsülték… Aztán egyik napról a másikra szélnek eresztették őt, és munkatársait. Nem volt már fiatal, nem kellett sehova sem. Otthon ült, emésztette magát, feszültségoldóként inni kezdett: kezdetben titokban, később pedig már a család rosszallása sem érdekelte. Hidegen hagyta az is, hogy felesége beadta a válópert. Nem vágyott semmire már, csak arra, hogy minden nap hozzájusson az alkoholhoz. Aztán egyik este nem tudta kinyitni a lakásajtót. Lecserélték a zárat… Néhány szatyor hevert a járdán, a ruháival. Megértette: vége, mennie kell.
„Mellette vagyon az édesanyja, Mária, Mária;
Barmok közt fekszik, jászolban nyugszik szent Fia, szent Fia.”
Senkije sem maradt. Nem állnak vele szóba a gyerekek, szülei rég meghaltak, a felesége pedig új párt talált magának. Nem foglalkozik vele a családja, mostanra azt sem tudják, él-e, hal-e. Ő még egykori utcájának környékén sem járt, mióta kitették a szűrét. Zs. nem haragszik az asszonyra. Senkire sem haragszik. Még saját magára sem.
Mindenki elfelejtette már őt, néhány arra csavargó gyerek tudja csak, hogy lakik valaki a faluszéli viskóban. Meg is dobálják őt kővel, ha épp ott találják…
Csak a cinkék és a varjak a barátai. Érdeklődve pislognak a koszos kétlábúra.
„El is menének köszöntésére azonnal, azonnal
Szép ajándékot vivén szívökben magukkal, magukkal.”
Elgémberedett ujjaival összekapargat egy kis dohányt a koszos újságpapírdarabra és meggyújtja. Nagyot szív az összetákolt cigarettából, aztán, a még égő gyufával lángra lobbant egy fahasábot, bedugja az ócska vaskályhába. Ez se melegít már sokáig… - gondolja keserűen, és nem zárja be a kályhaajtót…
Kortyol még néhányat a rossz borból, összehúzza magán rojtos, zsíros kabátját, betakarózik foszlott pokrócával, és összekucorodik. - Éjfél lehet most – találgat – kezdődik a mise. Mindig együtt mentünk, az egész család…
„A kis Jézuskát egyenlőképen imádják, imádják,
A nagy Úristent ilyen nagy jóért mind áldják, mind áldják.”
Lehunyja a szemét, s már hallja is a templomba csalogató harangszót.
Lassan könnyű lesz minden, nem fázik. Álmában égnek a templomi gyertyák, érezni füstjük illatát, szól az orgona, száll az ének: „Mennyből az angyal…”
Reggelre csak a kopott vaskályha, körülötte üszkös romokkal emlékezteti a varjakat és a cinkéket Zs-re.
Hányadik is ez már, amit otthon, család, meleg és szeretet nélkül tölt?
Hm. Nem is számolja…
Nagyot húz az újságpapírba csomagolt flaskából, a rossz bor égeti belül. Legalább nem fázik annyira.
Hunyorogva mered a távolba, igen, hisz nem a mocskos téglafalat látja, hanem az emlékeit.
Volt idő – vagy az nem is az ő élete volt? – mikor három fiával és a feleségével állták körül a mennyezetig érő, csillogó karácsonyfát, és énekeltek:
„Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok!
Hogy Betlehembe sietve menvén, lássátok, lássátok…”
Boldog ajándékozás következett ezután, és bőséges vacsora… Vacsora… Mikor is evett utoljára? Gyomra kordul egyet. Két napja rágott össze egy száraz kiflit, morzsáit a cinkéknek szórta… Inkább csak savanyú bort ivott, amit azért kapott, mert egy idős asszonynál összeaprította a fát. Adott neki az asszony a fából is. De mostanra csak három hasáb maradt. Meg kellene őket gyújtani…
„Istennek Fia, aki született jászolban, jászolban,
Ô leszen néktek Üdvözítőtök valóban, valóban…”
Szép házat épített, oda érkeztek sorban a fiúk. Nem kellett könyöradományért dolgoznia. Jó munkahelye volt, szerették, megbecsülték… Aztán egyik napról a másikra szélnek eresztették őt, és munkatársait. Nem volt már fiatal, nem kellett sehova sem. Otthon ült, emésztette magát, feszültségoldóként inni kezdett: kezdetben titokban, később pedig már a család rosszallása sem érdekelte. Hidegen hagyta az is, hogy felesége beadta a válópert. Nem vágyott semmire már, csak arra, hogy minden nap hozzájusson az alkoholhoz. Aztán egyik este nem tudta kinyitni a lakásajtót. Lecserélték a zárat… Néhány szatyor hevert a járdán, a ruháival. Megértette: vége, mennie kell.
„Mellette vagyon az édesanyja, Mária, Mária;
Barmok közt fekszik, jászolban nyugszik szent Fia, szent Fia.”
Senkije sem maradt. Nem állnak vele szóba a gyerekek, szülei rég meghaltak, a felesége pedig új párt talált magának. Nem foglalkozik vele a családja, mostanra azt sem tudják, él-e, hal-e. Ő még egykori utcájának környékén sem járt, mióta kitették a szűrét. Zs. nem haragszik az asszonyra. Senkire sem haragszik. Még saját magára sem.
Mindenki elfelejtette már őt, néhány arra csavargó gyerek tudja csak, hogy lakik valaki a faluszéli viskóban. Meg is dobálják őt kővel, ha épp ott találják…
Csak a cinkék és a varjak a barátai. Érdeklődve pislognak a koszos kétlábúra.
„El is menének köszöntésére azonnal, azonnal
Szép ajándékot vivén szívökben magukkal, magukkal.”
Elgémberedett ujjaival összekapargat egy kis dohányt a koszos újságpapírdarabra és meggyújtja. Nagyot szív az összetákolt cigarettából, aztán, a még égő gyufával lángra lobbant egy fahasábot, bedugja az ócska vaskályhába. Ez se melegít már sokáig… - gondolja keserűen, és nem zárja be a kályhaajtót…
Kortyol még néhányat a rossz borból, összehúzza magán rojtos, zsíros kabátját, betakarózik foszlott pokrócával, és összekucorodik. - Éjfél lehet most – találgat – kezdődik a mise. Mindig együtt mentünk, az egész család…
„A kis Jézuskát egyenlőképen imádják, imádják,
A nagy Úristent ilyen nagy jóért mind áldják, mind áldják.”
Lehunyja a szemét, s már hallja is a templomba csalogató harangszót.
Lassan könnyű lesz minden, nem fázik. Álmában égnek a templomi gyertyák, érezni füstjük illatát, szól az orgona, száll az ének: „Mennyből az angyal…”
Reggelre csak a kopott vaskályha, körülötte üszkös romokkal emlékezteti a varjakat és a cinkéket Zs-re.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése