2014. június 6., péntek

Kakaó

Állt a nő a tűzhely mellett és tejet forralt. Fekete ruhában fehér tejet.

Szeretted a kakaót – mondta az egyik rejtett zugban meghúzódó alaknak. – Engem is szerettél.

Keserű mosollyal kevergette a folyadékot. Szép emlékek tűntek elő, soha vissza nem térő pillanatok emlékei. Rózsaszín homályban hullámzott, úszott a millió képzelettöredék.

A nő ujját pirosra égette az edény füle, forrt a tej. Nem vette észre. Csak a keserű mosoly lett keserűbb, majd jéggé fagyott arcán, amint a rózsaszín homály szürke köddé változott.

Alig fél éve kezdődött. A névnapodon. Nagy ünnep volt. Neked volt a legnagyobb, mert talán sejtetted, hogy nem ünnepelsz több névnapot. Gondterhelt ráncok húzódtak a homlokodon, kényszeredetten nevettél, ha a társaság úgy kívánta.
Nem sokáig ünnepeltünk. Másnap orvoshoz kísértelek; gyógyszert írt fel, mit sem ért.
Állt a tűzhely mellett a fekete ruhás, monoton keverte a zubogó tejet és cukrot szórt bele.

Szürke volt a homlokod, beesett az arcod, egyre fogytál, nem ment le falat a torkodon és már nem szívtál több cigarettát. Éjszakákat beszélgettünk át, mert nem tudtál aludni, és én sem tudtam, mert éreztem, hogy minden perc drága, amit veled tölthetek, hogy egyre többet érnek a pillanatok, mert egyre közelebb az utolsó. De te hittél még, vigasztaltál engem. Nem lesz semmi baj, mondtad, de én orvost hívtam.
A nő kakaóport öntött a habos tejhez.

Megvizsgált, és a fürdőszobában, miközben a kezét törölte rám nézett, azt mondta, kimondta, te nagyon beteg vagy. Mentőt hívott. Tágra nyílt szemeid elárulták a rémületedet: többé nem térsz haza.
Aztán megműtöttek. Bíztam benne, hogy nem hiába, és bíztattalak téged is – mostmár tudom, hogy hiába. Vártuk, hogy napról-napra jobban legyél, de rád nem vonatkoztak a lábadozás törvényei. Minden nap bejártam hozzád, fogtam a kezed, és tehetetlenül néztem, ahogy elfogysz, eltűnsz, és csak a hatalmas fekete szemeid maradtak, amelyekből óráról órára tűnt el a csillogás.

Éjszakáidról a nővérek meséltek. Vacsorára kapott kakaód megsavanyodott az éjjeliszekrényeden.

Nem tudtam, mit is szeretnék, mi lenne jobb, ha minél tovább megmaradnál nekem, vagy, ha mihamarabb megszabadulnál a szenvedéseidtől. De nem nekem kellett efölött döntenem.
Borús, esős korareggelen igyekeztem hozzád. A kórház előtt fájdalmas, ismeretlen erő lassította a lépteimet. Mindig búcsúztunk egymástól, de még nem búcsúztunk el, még nem készültem fel. Üresen találtam az ágyad, a csupasz sodronyon ott voltak csomagban a ruháid, minden, ami akkor ott belőled, tőled megmaradt. És a kakaód, amit annyira szerettél, az éjjeliszekrényeden.


Feloszlott a szürke homály, köddé vált az emlékalak. A nő a fekete ruhában nem kevergette tovább a kakaót. Hirtelen, mint aki álomból ocsúdik, megragadta az edény fülét és a folyadékot a lefolyóba zúdította…

(Megjelent: Paksi Hírnök 1997 október)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése