Kint már olvasd a hó, pocsolyákba gyűlt a járdán, s a vízfoltokon csillogott a napfény. Február közepe volt, de a tavasz illata már ott bújkált a levegőben, és az emberek arcáról is kopni kezdett a tél festette közömbös szürkeség.
Judit nem nézett le az utcára. Tudta, mi zajlik a járókelők lelkében – tavaly még érezte azt, amit ők; neki is melegség töltötte csordultig a szívét, amikor megpillantotta az első hóvirágot… Akkor a valóságosnál fehérebbnek látta a tavasz hírnökét, vakítóbbnak a kék eget, és amíg mások állig begombolt nagykabátban dideregtek, a lány levette nyakáról a sálat… Akkor még minden más volt, a szerelem elvarázsolta, megszépítette a világot.
Azóta eltelt egy év – egy örökkévalóság. Most már nincs István, és nincsenek rózsák sem… Vörös, aranyszállal átkötött rózsabimbók, száz – vagy ki tudja, mennyi – amivel elhalmozta őt.
Csodálatos napok, hónapok, ma már csupán emlék, a múltba szállt mind és a lány csak ül egyedül és mered egyre a vén, kopasz faágakra. Agyában, mint egy régi mozi ócska vetítőgépében szakadozottan peregnek, követik egymást a filmkockák. Ez már nem a premier. Mióta István elment, s elvitte az álmokat, a rózsákat, hagyta társnak a magányt, Judit már több százszor végignézte emlékeinek filmszalagját.
***
A képzeletbeli vásznon a lány alakja rajzolódik ki, amint aléltan ballag a kisvárosi utcán – a júliusi forróságtól vibrál a levegő, párolog az aszfalt.
A ház, ahol lakik, előtte a dús lombú tölgyfával már közel, a lány felgyorsítja lépteit és a járdáról az úttestre lép. Nem látja az autót, melynek vezetője kétségbeesetten tapos a fékpedálra…
A film itt megszakad.
A következő képen István látszik, zavartan, remegő kezében vörös rózsával áll a kórházi ágyban sápadtan fekvő lány mellett. Szabadkozik, dadogja, minden olyan hirtelen jött, Judit nem figyelt, ő gyorsan hajtott és megtörtént a baj, de ő sajnálja, mélységesen és itt ez a rózsa, ezt nem illik ugyan a kórházban, de a lány talán örül neki és a lány talán megbocsát, mert ez a virág olyan gyönyörű és ő annyira, de annyira sajnálja, amit történt…
Judit mosolyogva, kipirult arccal nyúl a rózsáért.
István nap mint nap meglátogatja őt, minden alkalommal vörös rózsával kíván felépülést. Judit kivirul, látszik, szerelmes; ágyába tükröt, fésűt hozat, mielőtt István megérkezik. Egymás kezét fogva hosszan beszélgetnek, a lány szeme csillog, István arcát fürkészi, lesi, issza magába minden szavát.
A jelenet és a beszélgetések a kávéházban, majd Judit albérleti szobájában folytatódnak, ahol a vidáman táncoló gyertyaláng meghitt félhomályba burkolja a helyiséget és benne a párocskát. Titokzatos árnyékok rajzolódnak a falakra – a gyertya lángja szégyenlősen pislog néhányat, majd elaltatja egy, a nyitott ablakon beszökő nyáréji fuvallat.
A vetítővászon hirtelen kivilágosodik, rajta őszi ruhába öltözött erdő, susogó avar – szinte érezni kesernyés illatát. Kéz a kézben lépkednek, cipőik a zörgő faleveleket tapossák.
Nem szólnak. Megpihennek egy kis tisztás már korhadó padján, összebújnak, látszik, boldogok és ahogy az októberi napsugár ott, a tisztás közepén rájuk talál, s elborítja őket arany fényével, úgy tűnik, mintha létezésük egyedüli lenne a világegyetemben. Nem tart ez sokáig, a Nap folytatja égi útját, a földöntúli sápadt ragyogás is tovatűnik.
A lány feje a fiú vállán, tekintete egy kis fecskét követ, aki ijedten csivitel, nem repült a többiekkel, párja nélkül maradt, s most oda szálldos, ahol a nap jobban melegíti… Itt hagyták, nem éli túl a telet, suttogja a lány, majd mesélni kezd, álmát meséli a rózsákról, a fehér, habos menyasszonyi ruháról és a gyerekekről – fiúk és lányok, csupa te és csupa én…
István gyengéd csókot lehel Judit homlokára, de nem beszél a lány álmáról, annak szemében hiába a várakozás, a vágy a bíztatásra: igen, én is ezt szeretném… nem, a fiú csak annyit mond, nézd, a kis fecske elrepült, talán sikerül neki, talán egyedül is…
A lányra pillant, kissé csalódott arcára, s azért tán, hogy kiengesztelje ki nem mondott szavaiért, a korhadt padocska támlájára szívet karcol, bele a monogramjukat, s az ősi jel alá a bűvös szót: SZERETLEK.
A vásznon gyorsan peregnek a képek, és a filmen egyszer csak:
- Nem kell a kölyköd, nem láncolhatsz így magadhoz, elhagylak, nem szeretlek már! – kiabálja István, kék szeme hideg szikrákat szór. A lány sír, könyörög, egyik tenyerét óvón a hasára szorítja, másikkal mellkasába markol, mintha szívét védené, mintha a nemrég fogant kis élettel együtt szerelmüket is megtarthatná.
De a fiú becsapja maga után az albérleti szoba ajtaját.
***
A következő jelenet hetekkel később játszódik. A lány sajátz árnyékaként ballag a folyó-parton, régi emlékek helyszínén. Hirtelen megtorpan, sóbálványként áll, döbbenten, szemében az elhagyatottak, megalázottak reményvesztettségével bámulja a fiút, aki semmibe véve őt elsétál mellette – oldalán egy lánnyal, egy másikkal, aki kezében rózsát szorongat.
A filmkockák innentől még szaggatottabban peregnek, a képek alig láthatók – a lány fájdalomtól eltorzult arccal szobájában görnyed, reszkető kézzel nyúl az ajtókilincs után, nyöszörög, majd összeesik. Alatta a szőnyeg mintái egyre terebélyesedő foltban vérvörössé válnak.
***
A függöny összezárult a képzelet elsötétült vetítővászonja előtt, a lány megborzongott. Szétmorzsolt szeme sarkában egy könnycseppet – halott szerelmüket, soha meg nem született gyermeküket siratta.
Felállt, otthagyta a koszos ablaküveg előtt néma tanúként álló kopasz tölgyet. Kabátot húzott, s lement az utcára a tavaszvárók közé. Magányos sétája közben mereven a lába elé nézett, s észrevett egy hóvirágot, talán az elsőt, a járdaszegély mellett. Nem szakította le, mint tavaly ilyenkor, nem volt kinek, hagyta, hadd boldogítson másokat.
Az egyik sarkon ráncos arcú anyóka rózsákat árult – vörös, aranyszállal átkötött rózsabimbókat. A lány tétovázott kicsit, majd odalépett, pénzt húzott elő a zsebéből, de az anyóka gyengéden eltolta kezét: ingyen adom angyalom, csak ne legyen szomorú…
A lány arcára halovány mosoly ült, s jeges ujjai közt a rózsával visszafordult, hazafelé indult. – mintha már elérte volna ki sem tűzött úticélját. Azt szerette volna, ha a virággal együtt az anyóka István szerelmét is odanyújtja neki.
Ám az a fiú már másé.
A lány arra gondolt, ha felpillantana, látná a házat, ahol lakik, és előtte a lombtalan tölgyfát. De nem emelte fel szempilláit, nem nézett se jobbra, se balra, amikor a járdáról az úttestre lépett...
Judit nem nézett le az utcára. Tudta, mi zajlik a járókelők lelkében – tavaly még érezte azt, amit ők; neki is melegség töltötte csordultig a szívét, amikor megpillantotta az első hóvirágot… Akkor a valóságosnál fehérebbnek látta a tavasz hírnökét, vakítóbbnak a kék eget, és amíg mások állig begombolt nagykabátban dideregtek, a lány levette nyakáról a sálat… Akkor még minden más volt, a szerelem elvarázsolta, megszépítette a világot.
Azóta eltelt egy év – egy örökkévalóság. Most már nincs István, és nincsenek rózsák sem… Vörös, aranyszállal átkötött rózsabimbók, száz – vagy ki tudja, mennyi – amivel elhalmozta őt.
Csodálatos napok, hónapok, ma már csupán emlék, a múltba szállt mind és a lány csak ül egyedül és mered egyre a vén, kopasz faágakra. Agyában, mint egy régi mozi ócska vetítőgépében szakadozottan peregnek, követik egymást a filmkockák. Ez már nem a premier. Mióta István elment, s elvitte az álmokat, a rózsákat, hagyta társnak a magányt, Judit már több százszor végignézte emlékeinek filmszalagját.
***
A képzeletbeli vásznon a lány alakja rajzolódik ki, amint aléltan ballag a kisvárosi utcán – a júliusi forróságtól vibrál a levegő, párolog az aszfalt.
A ház, ahol lakik, előtte a dús lombú tölgyfával már közel, a lány felgyorsítja lépteit és a járdáról az úttestre lép. Nem látja az autót, melynek vezetője kétségbeesetten tapos a fékpedálra…
A film itt megszakad.
A következő képen István látszik, zavartan, remegő kezében vörös rózsával áll a kórházi ágyban sápadtan fekvő lány mellett. Szabadkozik, dadogja, minden olyan hirtelen jött, Judit nem figyelt, ő gyorsan hajtott és megtörtént a baj, de ő sajnálja, mélységesen és itt ez a rózsa, ezt nem illik ugyan a kórházban, de a lány talán örül neki és a lány talán megbocsát, mert ez a virág olyan gyönyörű és ő annyira, de annyira sajnálja, amit történt…
Judit mosolyogva, kipirult arccal nyúl a rózsáért.
István nap mint nap meglátogatja őt, minden alkalommal vörös rózsával kíván felépülést. Judit kivirul, látszik, szerelmes; ágyába tükröt, fésűt hozat, mielőtt István megérkezik. Egymás kezét fogva hosszan beszélgetnek, a lány szeme csillog, István arcát fürkészi, lesi, issza magába minden szavát.
A jelenet és a beszélgetések a kávéházban, majd Judit albérleti szobájában folytatódnak, ahol a vidáman táncoló gyertyaláng meghitt félhomályba burkolja a helyiséget és benne a párocskát. Titokzatos árnyékok rajzolódnak a falakra – a gyertya lángja szégyenlősen pislog néhányat, majd elaltatja egy, a nyitott ablakon beszökő nyáréji fuvallat.
A vetítővászon hirtelen kivilágosodik, rajta őszi ruhába öltözött erdő, susogó avar – szinte érezni kesernyés illatát. Kéz a kézben lépkednek, cipőik a zörgő faleveleket tapossák.
Nem szólnak. Megpihennek egy kis tisztás már korhadó padján, összebújnak, látszik, boldogok és ahogy az októberi napsugár ott, a tisztás közepén rájuk talál, s elborítja őket arany fényével, úgy tűnik, mintha létezésük egyedüli lenne a világegyetemben. Nem tart ez sokáig, a Nap folytatja égi útját, a földöntúli sápadt ragyogás is tovatűnik.
A lány feje a fiú vállán, tekintete egy kis fecskét követ, aki ijedten csivitel, nem repült a többiekkel, párja nélkül maradt, s most oda szálldos, ahol a nap jobban melegíti… Itt hagyták, nem éli túl a telet, suttogja a lány, majd mesélni kezd, álmát meséli a rózsákról, a fehér, habos menyasszonyi ruháról és a gyerekekről – fiúk és lányok, csupa te és csupa én…
István gyengéd csókot lehel Judit homlokára, de nem beszél a lány álmáról, annak szemében hiába a várakozás, a vágy a bíztatásra: igen, én is ezt szeretném… nem, a fiú csak annyit mond, nézd, a kis fecske elrepült, talán sikerül neki, talán egyedül is…
A lányra pillant, kissé csalódott arcára, s azért tán, hogy kiengesztelje ki nem mondott szavaiért, a korhadt padocska támlájára szívet karcol, bele a monogramjukat, s az ősi jel alá a bűvös szót: SZERETLEK.
A vásznon gyorsan peregnek a képek, és a filmen egyszer csak:
- Nem kell a kölyköd, nem láncolhatsz így magadhoz, elhagylak, nem szeretlek már! – kiabálja István, kék szeme hideg szikrákat szór. A lány sír, könyörög, egyik tenyerét óvón a hasára szorítja, másikkal mellkasába markol, mintha szívét védené, mintha a nemrég fogant kis élettel együtt szerelmüket is megtarthatná.
De a fiú becsapja maga után az albérleti szoba ajtaját.
***
A következő jelenet hetekkel később játszódik. A lány sajátz árnyékaként ballag a folyó-parton, régi emlékek helyszínén. Hirtelen megtorpan, sóbálványként áll, döbbenten, szemében az elhagyatottak, megalázottak reményvesztettségével bámulja a fiút, aki semmibe véve őt elsétál mellette – oldalán egy lánnyal, egy másikkal, aki kezében rózsát szorongat.
A filmkockák innentől még szaggatottabban peregnek, a képek alig láthatók – a lány fájdalomtól eltorzult arccal szobájában görnyed, reszkető kézzel nyúl az ajtókilincs után, nyöszörög, majd összeesik. Alatta a szőnyeg mintái egyre terebélyesedő foltban vérvörössé válnak.
***
A függöny összezárult a képzelet elsötétült vetítővászonja előtt, a lány megborzongott. Szétmorzsolt szeme sarkában egy könnycseppet – halott szerelmüket, soha meg nem született gyermeküket siratta.
Felállt, otthagyta a koszos ablaküveg előtt néma tanúként álló kopasz tölgyet. Kabátot húzott, s lement az utcára a tavaszvárók közé. Magányos sétája közben mereven a lába elé nézett, s észrevett egy hóvirágot, talán az elsőt, a járdaszegély mellett. Nem szakította le, mint tavaly ilyenkor, nem volt kinek, hagyta, hadd boldogítson másokat.
Az egyik sarkon ráncos arcú anyóka rózsákat árult – vörös, aranyszállal átkötött rózsabimbókat. A lány tétovázott kicsit, majd odalépett, pénzt húzott elő a zsebéből, de az anyóka gyengéden eltolta kezét: ingyen adom angyalom, csak ne legyen szomorú…
A lány arcára halovány mosoly ült, s jeges ujjai közt a rózsával visszafordult, hazafelé indult. – mintha már elérte volna ki sem tűzött úticélját. Azt szerette volna, ha a virággal együtt az anyóka István szerelmét is odanyújtja neki.
Ám az a fiú már másé.
A lány arra gondolt, ha felpillantana, látná a házat, ahol lakik, és előtte a lombtalan tölgyfát. De nem emelte fel szempilláit, nem nézett se jobbra, se balra, amikor a járdáról az úttestre lépett...
(Megjelent a Paksi Hírnökben, valamikor 1997-ben...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése