Három napig élvezték - vagy szidták - az emberek, aztán az időjárásjelentők jósolta enyhülés bekövetkezni látszott: csepegett az eresz alja.
- Apa, még nem is építettünk hóembert... - mondta szomorúan a kislány. Ami késik, nem múlik, gondolta az apja, s már szaladtak is az udvarra. Apró gyerekkezek paskolták az összedobált havat, egyre nagyobb, egyre formásabb lett a kupac. Lett feje is, krumpli volt a szája, 32 foggal nevetett, kapott virágcserépből kalapot, hogy ne fázzon a feje, üdítőitalos kupak szolgált szemeként, répa nőtt az orra helyén. Kabátjára gombok is jutottak, lett keze, és seprűje. Igazán vagány fickó volt a család új tagja, aki nem maradhatott név nélkül: Lajosnak keresztelték. Készült róla fénykép, megörökítvén őt az utókornak, az apa ugyanis sejtette, hogy Lajos élete tiszavirágnyi lesz csupán
Fázni kezdtek a gyerekek, a lakásba menekültek. Lajos belátott a hatalmas ablakon, nevette, ahogy a kislány és az öccse bentről integetnek, kiabálnak, bohóckodnak neki. Figyelte, ahogy a háziasszony szorgoskodik, az apa pedig kávét főz. Nagyokat nyelt volna, ha lett volna mivel, mikor a család bent vacsorázott. Este villanyt kapcsoltak neki a gyerekek, hogy ne féljen egyedül a sötétben...
Észre sem vette, hogy a hó már szinte teljesen elolvadt körülötte. Szikrázóan sütött a nap, bántotta gombszemét. Aztán egyszer csak kiesett kezéből a seprű, ő pedig zsugorodni kezdett. Elkeseredett kicsit. Nem magát siratta, hisz nem volt múltja, nem reménykedett jövőben sem; a kisfiút és a kislányt sajnálta, hogy nem láthatja őket többé, nem hallhatja önfeledt nevetésüket, és azt, ahogy éneklik: Kiskarácsony, nagykarácsony... Integettek neki továbbra is az ablakból, örültek, hogy nem olvadt még el, bár leesett a kalapja is, kipotyogtak kabátgombjai.
Felhőket látott gyülekezni, reménykedett, tán újra esik majd a hó... De a fehér csoda helyett eső kezdett zuhogni. Pillanatok alatt eltűnt a háztetőkről, a fákról, de még a mezőről is a tél jelképe, nem maradt belőle semmi, csak Lajos, az udvar közepén. De ő is egyre kisebb és kisebb lett. A gyerekek elkeseredtek: elolvad a kedves hóember... Könnytől csillogó szemekkel álltak az ablaknál.
Aztán az apjuk gondolt egyet. Kiment a sárba és egy nagy maréknyi hógolyóval tért vissza, s betette a fagyasztószekrénybe. A gyerekek tapsoltak örömükben: megmaradt a hóemberből egy darab örökre, de legalábbis nyárig, vagy ami még jobb: a következő idei hóesésig... Akkor majd beépítik újra, egy másik hóemberbe - talán Lujzába? - benne él majd tovább.
- Apa, még nem is építettünk hóembert... - mondta szomorúan a kislány. Ami késik, nem múlik, gondolta az apja, s már szaladtak is az udvarra. Apró gyerekkezek paskolták az összedobált havat, egyre nagyobb, egyre formásabb lett a kupac. Lett feje is, krumpli volt a szája, 32 foggal nevetett, kapott virágcserépből kalapot, hogy ne fázzon a feje, üdítőitalos kupak szolgált szemeként, répa nőtt az orra helyén. Kabátjára gombok is jutottak, lett keze, és seprűje. Igazán vagány fickó volt a család új tagja, aki nem maradhatott név nélkül: Lajosnak keresztelték. Készült róla fénykép, megörökítvén őt az utókornak, az apa ugyanis sejtette, hogy Lajos élete tiszavirágnyi lesz csupán
Fázni kezdtek a gyerekek, a lakásba menekültek. Lajos belátott a hatalmas ablakon, nevette, ahogy a kislány és az öccse bentről integetnek, kiabálnak, bohóckodnak neki. Figyelte, ahogy a háziasszony szorgoskodik, az apa pedig kávét főz. Nagyokat nyelt volna, ha lett volna mivel, mikor a család bent vacsorázott. Este villanyt kapcsoltak neki a gyerekek, hogy ne féljen egyedül a sötétben...
Észre sem vette, hogy a hó már szinte teljesen elolvadt körülötte. Szikrázóan sütött a nap, bántotta gombszemét. Aztán egyszer csak kiesett kezéből a seprű, ő pedig zsugorodni kezdett. Elkeseredett kicsit. Nem magát siratta, hisz nem volt múltja, nem reménykedett jövőben sem; a kisfiút és a kislányt sajnálta, hogy nem láthatja őket többé, nem hallhatja önfeledt nevetésüket, és azt, ahogy éneklik: Kiskarácsony, nagykarácsony... Integettek neki továbbra is az ablakból, örültek, hogy nem olvadt még el, bár leesett a kalapja is, kipotyogtak kabátgombjai.
Felhőket látott gyülekezni, reménykedett, tán újra esik majd a hó... De a fehér csoda helyett eső kezdett zuhogni. Pillanatok alatt eltűnt a háztetőkről, a fákról, de még a mezőről is a tél jelképe, nem maradt belőle semmi, csak Lajos, az udvar közepén. De ő is egyre kisebb és kisebb lett. A gyerekek elkeseredtek: elolvad a kedves hóember... Könnytől csillogó szemekkel álltak az ablaknál.
Aztán az apjuk gondolt egyet. Kiment a sárba és egy nagy maréknyi hógolyóval tért vissza, s betette a fagyasztószekrénybe. A gyerekek tapsoltak örömükben: megmaradt a hóemberből egy darab örökre, de legalábbis nyárig, vagy ami még jobb: a következő idei hóesésig... Akkor majd beépítik újra, egy másik hóemberbe - talán Lujzába? - benne él majd tovább.
2010 január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése