Rekviem

ÜZENET

Kicsi Fiam!
Éreztelek – igaz, el nem hittelek – már azelőtt, mielőtt az orvos „határesetnek” minősített téged. Határesetből aztán jó néhány nap múlva „utódjelölt” lettél. Az első, tizenegyhetes korodban készült fotódat büszkén mutogattam mindenkinek, édesapádnak újságoltam: rám hasonlítasz, hiszen nagy fejed van…
Türelmetlenül várunk rád azóta is: estéről-estére elővesszük a kelengyédet, beleálmodunk a csöppnyi ruhácskákba. Találgatjuk, milyenné válsz: törékennyé, vagy kis vasgyúróvá? Könyvek mellé kuporodsz inkább, vagy örökmozgóként próbálod felfedezni a világot? Teljesen mindegy: belőlünk, a miénk leszel
Te vagy a legfontosabb az életünkben és most már te is maradsz. Egészen apró lényként jelezted nekünk, ha úgy láttad, nem vigyázunk rád, nem foglalkozunk veled – és így volt, van ez jól. Mindig meg kell kapnod, ami jár neked: a legjobbat, a legtöbbet. De tudjuk: a sors ellenünk is dönthet…
Egyre kevésbé vagy rejtély számunkra. Szinte percről-percre jobban ismerünk. Mindinkább azt érezzük: itt vagy velünk és belepusztulnánk, ha megszűnnél létezni. Így hát határtalan boldogság és iszonyú félelem stafétája zajlik lelkünkben és tart mindörökké, amíg leszel, s leszünk.
Te a Mindenséget adtad nekünk, Kicsi Fiam. Bearanyoztad az életünket.
Mit is kívánhatok hát, Andris Bence, neked?
Egészséget, boldogságot és azt: legyél és maradj Ember abban a kegyetlen világban, ahová a legszebb hónapban érkezel majd.

Édesanyád

2003 március

***

IN MEMORIAM

Egyszer volt, hol nem volt…
Átutazóban járt csak a Földön.
Úgy érkezett, mint mindenki más, de a fájdalomért nem adhatott jutalmat: magával vitte sosemlátott mosolyát, a boldogságot. Jött, de már ment is tovább, nem maradt, pedig vártuk nagyon. Nem kellett neki a sok játék, a mesekönyv, hiába készült a kis cipő, a rajzok a falra; utas nélkül maradt a babakocsi és a kiságynak se lett lakója. Mérhetetlen ürességet, bánatot hagyott maga után, a sírhalmot a temetőben és a kérdést: miért?
De itt hagyta a szülői szeretet, az összetartozás érzését is, mindhalálig egymáshoz fűzött két embert, megtanított megbocsájtani, feledni az önzést, várni és reménykedni, megtanította hallgatni a madarak hangját, csodálni a virágokat, értékelni – és túlélni – az életet.
Ismert titok volt ő: igazi egyéniség, pici ember kilenc hónapig, utolsó napjáig.
Nagy szeretettel fogadták volna a rokonok, jóbarátok is. De nem láthatták őt, csak a kicsi fehér koporsóban – csörgő helyett sírcsokor lett az ajándék.
Csekély a vigasz: őhozzá méltó helyen van már. Kellett, biztos, angyalkának.
Így hát száll most a könyörgés a Hatalomhoz, aki magához szólította: küldjön még a Földre nekünk nagy reménységeket, csöpp gyermekeket, akiknek elmesélhetjük: volt egyszer egy aranyhajú, szép kisfiú…

Andris Bence: Isten veled.

2003 június

Tűnődés

Egy borongós délután a buszt vártam. Már messziről feltűnt a közeledő, igazi, békebeli emberpár. A bácsi szvetterben, a néni kockás szoknyában, bodorított, hófehér hajjal, egymásba karolva ballagott lassan, vigyázva. Mintha a múltból cseppentek volna ide, a nyüzsgő kisvárosba - valahogy mégsem tűntek idegennek. 

Hova mehetnek? - kérdeztem magamtól. Egy hozzájuk méltó, nagyablakos polgári házba? Vagy fel a hegyre, a kényelmes panelba, amit ódon bútoraikkal rendeztek be otthonosra? Vannak-e gyermekeik, unokáik? Van-e, aki vezeti őket, ha már nem tudnak egymásba karolni?
Eszembe jutottak azok az idősek, akikkel életem során találkoztam: a szociális otthonokba, kórházakba, elfekvőkbe száműzöttek, a mozdulni sem tudók, a méltóságuktól megfosztottak; az otthoni négy fal között egyedül senyvedők, akik alig várják, hogy valaki rájuk nyissa az ajtót... Az álmaikban, a múltban élők, akik nem tudják, mit ettek reggelire, nem tudják, ettek-e egyáltalán, de arra emlékeznek, kivel táncoltak az első báljukon... Eszembe jutottak, akik már önmagukat sem ismerik fel... Akik csak egy jó szóra vágynak, egy simogatásra, mielőtt végleg elmennek... Nem tudtam - nem mertem? nem akartam? - elképzelni, hogy erre az idős párra is ez a sors várhat. Egyre közeledtek, halk szavak hallatszottak, csak a néni beszélt a bácsihoz, akinek mélyen barázdált arcán a szenvedés mellett a figyelem is tükröződött, szeme beteg lehetett, résnyire szűkült. Miről lehetett köztük szó? Hogy mi legyen a vacsora? Hogy mit csinált aznap a macska? Vagy inkább csak annyit szólt a néni: „Vigyázz szívem, rossz a járda..."?
Mentek tovább, mintha az örökkévalóság felé tartottak volna, együtt.
Kisütött a nap, a sugarak megcsillantak egy pocsolya felszínén. Beleléptek a tócsába; lábnyomaik még sokáig sötétlettek a járdán.
Talán sosem látom többé őket.
Vagy mégis? Egyszer... valahol.

(2010 augusztus, megjelent a Paksi Hírnökben)

A katicabogár

Volt egyszer egy kislány, hosszú, fekete haját két fonatban hordta, abba az anyukája piros masnit kötött; kedvenc, piros szoknyájában úgy festett, mint kedvence, a katicabogár.

Alig várta a tavaszt, amikor a kertben a kis hétpettyesek után vadászhatott, bokortól-bokorig ugrándozva, a virágszirmok alatt kutakodva. Szívesen napoztak a rózsabokron a bogarak; a kislány a kezére vezette őket, úgy gyönyörködött bennük, majd leste a röptüket.
Így volt ez akkor is, mikor hirtelen kitörő zivatar riasztotta a kislányt a házba; sajnálta a katicákat, féltette őket, nehogy elázzanak, összekapkodott amennyit csak tudott kicsi markába, és szaladt velük be, az anyukájához.
Elővette babaházát, a szobanövényekről levelet szedett a bogaraknak vacsorára, asztalt terített, megágyazott nekik és nevet adott valamennyinek. Ám a kis katicák nem voltak hálásak; egyre többet vesztett szem elől a gondoskodó kislány. Kétségbeesetten szaladt anyukájához, aki vigasztalni próbálta, elmesélte neki, hogy a hétpettyesek nem érzik jól magukat a lakásban, szabadságra vágynak, a zivatar elől levél alá menekülnek és nem az emberek házába... De a kislány csak pityergett; a babaházban pedig már csak egyetlen kis bogár maradt, a többieknek nyoma veszett, hiába szólítgatta őket, keresgélte kétségbeesetten a bútorok között, a szobanövények levelein.
- Miért hagytak itt, hisz az egyetlen állat, amitől nem félek, a katica... – zokogta. Keserűen térdelt a babaház elé, ahol az utolsó katica a játékkandalló előtt kuporgott.

A kislány egy hirtelen mozdulattal letépte a bogár egyik szárnyát.
Azt gondolta, így mindig vele marad, hisz nem tud repülni.
Megágyazott neki a pici ágyacskában, és ő is nyugovóra tért.

Reggel első útja a babaházhoz, kis kedvencéhez vezetett – a bogárka azonban nem volt sehol. Könnyes szemmel nézett körül a kislány, és megpillantotta a valamikor hét, mostmár csak hárompettyes katica élettelen testét az üvegajtó előtt.

A szabadba vágyott.

A kislány visszavitte őt a kertbe, és az egyik rózsabokor alá fektette.

Sebestyén István emlékére

Ma is látom vörös haját, szürke öltönyös alakját, a kezét, amint szolmizációs jeleket mutat, és hallom az osztályt a dó-ré-mi-t kántálni. Emlékszem, hogy nem tudtam szép G-kulcsot rajzolni, de megtanított rá, és csak ő szólított Emikének.

Mástól nem is esett volna jól.
Szerettem az énekórákat, akkor is, ha felelni kellett, mert megérte a negyvenöt percnyi jókedvért, az anekdotákért, az ócska lemezjátszóból elővarázsolódó hangokért. Azóta sem hallgattam annyi Bartókot, Kodályt, Mozartot, Händelt... Verdi Nabucco-jának Szabadság-kórusa és Erkel Bánk bánjának áriája ott, akkor lopta be magát a szívembe és ugyanazokon a recsegő hangokon tér vissza emlékeimbe, mint amelyeken Pista bácsi óráin töltötte be a termet.
Kórustag is voltam, abban a kórusban, ahova nem volt "ciki" járni, és ahol szívesen időzött a diáksereg péntekenként, tanítás után. A versenyek, fellépések gyerekkori izgalma máig megcsiklandozza a gyomromat.
Egy áprilisi, itthoni fellépésre világosan emlékszem... Virágoztak a gyümölcsfák, langyos, napos idő volt, mikor a torkomban dobogó szívvel az ünnepségre siettem, ahol a kórus és Pista bácsi várt.
Éppen olyan idő volt, mint évtizedekkel később: 2010 április 17-én. Most is a torkomban dobogott a szívem, de mást is éreztem: fojtogató keserűséget és tátongó űrt. Pedig most is Pista bácsihoz siettem, és várt a kórus...
De már nem az a kórus. A női kórus állt Pista bácsi ravatala mellett talpig gyászban, és körülöttük a tömeg. Mind búcsúzni jöttek.
Ott volt a megtört család, akiknek szemlesütve tiszteltem a gyászát. Szólt a Requiem, égtek a gyertyák, és nekünk - a kórusnak, amelynek szinte valamennyi tagja Pista bácsi énekóráin sajátította el a hangjegyek tudományát - a Székely fohász éneklése közben alig jött ki hang a torkunkon.
Andrásfalva... Tíz testvér... Tragikus, bukovinai székely-sors... szekszárdi gimnázium, pécsi főiskola... hűség a dunaszentgyörgyi iskolához... szakfelügyelőség... férfikórus, gyermekkórus, honvédkórus, néptánc... rendkívüli szervezőkészség... sokoldalú humán és zenei műveltség... kitüntetések sora... Aranydiploma... hosszú házasság... gyerekek... unokák... betegség... 47 napnyi szenvedés a végső nyugalom előtt... - jutottak el fülünkbe a méltató, s egyben elköszönő szavak.
Az út a sírhelyig - néma, fekete menet. Könnyek, amerre néztem. A Székely Himnusz szólt valamennyi, összeszorult torokból, szállt, fel az égbe, Pista bácsit láttam, hamiskásan hunyorgott: lehetne tisztább is, de jó azért...
Elment az öreg székely.
De van vigasz, hisz mindenki addig él, amíg beszélnek róla, amíg emlékeznek rá. Pista bácsiról még sokáig beszélnek, és talán még annál is tovább tart az emlékezet... Itt maradt a tehetsége, az elhivatottsága az utódaiban; a kacsintása a kórusunkat vezető lánya szemében, itt maradtak a mozdulatai, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a humor, ugyanaz a hangulat...
Itt maradt az örökség.
Ég áldja, Tanár Úr.

(Szentgyörgyi Hírhozó XIII. évf. III.-IV. szám)

Sanyi

A lány nemtörődöm, hanyag volt; a virágok sem maradtak volna meg a szobájában, ha édesanyja nem locsolta volna őket. Nem szeretett kertészkedni sem, és nem voltak kis állatai, akiket szeretgethetett volna, és akik meghálálták volna a gondoskodást. 

Magával foglalkozott a legtöbbet. A vőlegénye szomorúan gondolt a jövőre, hisz a lánnyal képzelte el az életét, és többször eszébe jutott: vajon hogyan törődik majd a gyerekeikkel, ha ennyire nem érdekli semmi?Aztán, húsvét közeledtével gondolt egyet: meglepi kedvesét egy nyúllal. Hátha a kis állat, aki akár szerelmük záloga is lehet, törődésre ösztönzi a lányt. Be is szerezte a fehér bundás piros szeműt az egyik nyúltenyésztőtől. Húsvét reggelén fűvel bélelt kosárkába tette, úgy vitte a lánynak, aki tapsolt örömében, mikor a fedél alá kukkantott. Lelkendezve el is keresztelte rögtön - Sanyinak. Az udvar hátsó részében a vőlegény kis ketrecet fabrikált az állatnak, kényelmes fészket alakítottak ki neki. A fiú mosolgyott magában: talán megtört az átok és a lány gondos gazdája lesz a nyuszinak. Nézegette, simogatta, etetgette is - talán két napig. Aztán fontosabb dolga támadt: barátnőzni, moziba, fodrászhoz, kozmetikushoz menni... A vőlegénye vette át Sanyi gondozását, az "eddig tartott?" szomorú kérdésével. Aztán ő is egyre kevesebbszer ért rá, reggeltől-estig dolgoznia kellett. A lány szülei etetgették egy ideig a nyulat, aki közben kinőtte a kis ketrecet, és senki sem akadt, aki nagyobba költöztette volna, mert a vőlegény közben levette jegygyűrűjét - úgy érezte, jobb, ha búcsút mond az önző teremtésnek, ahelyett, hogy egy életre elkötelezné magát mellette. A szülők, látva Sanyi magára maradottságát, és kínlódását a szűk ketrecben, egyik reggel úgy döntöttek: pörkölt lesz az ebéd. A lány anyja könnyes szemmel kevergette a húst a lábasban. Megterítettek szépen, de valahogy nem volt kedvük az ételhez nyúlni, csak pislogtak laposan jóízűen falatozó lányukra.

A számítógép

Gittának, ahogy mondják: se kutyája, se macskája nem volt. A férjétől régen elvált, gyerekeik nem születtek. Amíg dolgozott, munkájának élt: tanított egy általános iskolában. Szerették a gyerekek, de tartottak is tőle - legalábbis így gondolta; szigorú vagyok, de igazságos - szokta mondani.

Ám, mióta nyugdíjba ment, gyakorta feleslegesnek érezte magát. A kollégáival nem tartotta a kapcsolatot, a régiek közül mindegyik unokázott otthon, a fiatalokkal pedig sosem volt közös témája. Egyedül élt, néha a szomszédasszonya csengetett csak rá, megkérdezni, hozzon-e valamit a piacról.
A szomszédasszony segítette ki a sűrűn rátörő letargiából is, azzal, hogy felajánlotta: a fiának van egy leselejtezett számítógépe. Köttesse be az internetet, és megnyílik számára a világ... Nem lesz annyira magányos. Gitta nem sokat gondolkozott, élt a lehetőséggel, és azóta szinte éjt nappallá téve a gép előtt ült. Recepteket keresett, filmeket nézett, és több tucat fórumon beszélgetett - volt ezek között főzőcskézős, kertészkedős és pletykaoldal is, de igazán otthon a 60 feletti nők csapatában érezte magát. Itt az égvilágon mindenről beszélgethettek egymással - anélkül, hogy felfednék valódi arcukat, kilétüket. Nem árulta el ő sem az igazi nevét, soha nem tett fel magáról képet sem, csak egyet: a játszótérről, amit az ablakából látott, és ami régi emlékeket idézett benne, így sokszor azon kapta magát, hogy a számítógép monitorja mögé bámulva csodálja a hancúrozó apróságokat és élvezi újra a gyerekzsivalyt.
Így telt el az idő: nagyrészt a számítógép előtt, szemeit időnként az ablak mutatta külvilágon pihentetve.
Szinte minden óra, minden perc ugyanúgy folyt, nap, nap után, mígnem egyik hajnalban Gittát szokatlan fájdalom ébresztette, s nem hagyta tovább aludni. Bekapcsolta hát számítógépét és pötyögtetni kezdte betűit a rózsaszín pirkadásban. "Fáj a hátam, lányok... A gyomrom is, mintha sokat ettem volna, de nem is ettem tegnap... Gondolhatnám, hogy az epém rendetlenkedik, dehát nincs is már, régen kioperálták. Láttam a tévében egy műsort arról, hogy a hatvan feletti nőket súlyosan fenyegeti az infarktus veszélye... Az is így fáj... Kisugárzik. Lányok, ha nem jönnék többet, hát, akkor annyi nekem..." A mondat végére odabiggyesztett azért egy mosolygós figurát. Alig várta, hogy jelentkezzen valaki, hogy megnyugtassák azzal: én is éreztem már ezt a fájdalmat, és látod, itt vagyok... Vagy: biztosan csak a frontok okozzák... Ám nem ez történt, valamennyi virtuális barátnője az orvoshoz zavarta. Nehezen engedett a rábeszélésnek. Az orvos megmérte a vérnyomását, EKG-t készített és azt mondta Gittának: a szíve tökéletes, a kora, a csontritkulás miatt érez fájdalmat.
Gitta szinte boldogan ment haza, bár a szorítás nem nagyon enyhült, de megnyugodhatott. "Megmaradok, csajok!" - írta azonnal a fórumba, mihelyt bezárta maga mögött az ajtót. Kortársai lelkendezve fogadták a hírt, vele örültek.
Este tízkor is a gép előtt ült, egyik chat-társa panaszkodott a menyére épp. Írni szeretett volna neki, de már nem tudott. Elsötétült előtte a világ.
Másnap délelőtt a szomszédasszony talált rá, a gép billenytűzetére borulva. A monitoron villóztak a bejövő üzenetek... Gittát keresték a net-társak, furcsállották, hogy nem érkezik tőle válasz egyre aggodalmasabb kérdéseikre.
Azóta sem tudják, mi történt Gittával, hiába érdeklődnek felőle - igaz, az idő múlásával egyre ritkábban -, nem válaszol. Rá kellett döbbenniük, hogy hiába tudták legbensőbb titkait, valójában mégsem ismerték őt. Nem tudták címét, telefonszámát, és még valódi nevét sem; nem tudták, hol élt, és hol temették el...
Vajon létezett egyáltalán?

Valentin napra, szeretettel

Ült a hokedlin és várt.

A tűzhelyen mellette a vacsora, a pörkölt lassan kihűl – de az ember, a férje még sehol. Persze, hiába is várni: a búfelejtő éppen útba esik munkából hazafelé jövet. Az asszony karja megrándult, mintha legyintene: „Jobb is, ha nincs itthon, jobb is. Addig legalább csend van”- mormolta és a rádióhoz lépett. Valami romantikus zene szólt éppen, egy kellemes férfihang a február 14-i Valentin-napról beszélt: „…a szerelmesek ma megajándékozzák egymást…”
Az asszony szája sarkában gúnyos-keserű mosoly bujkált. A férje rendre elfelejti a születés- és névnapját, a házassági évfordulót – igaz: mit is azon ünnepelni? Épp a Valentin-nap jutna eszébe? Sose hallott róla. A kocsmában nem ilyesmiről folyik a szó.
Csoszogás riasztotta. Hazajött. Szidta a kutyát. Az asszony az ajtó felé fordult, ujjait összekulcsolta. Elfehéredtek, úgy szorította őket. Tartott az urától: nemegyszer, keserű másnapokon lila foltokkal tarkítva ment a munkahelyére.
- Juli! Mé’ nem takarítod má’ el innen ezt a dögöt?! Mindig láb alatt van a kutyád! – rivallt az asszonyra köszönésképpen.
- Itt a vacsorád, egyél – laposakat, alulról pislogott az emberre.
- Hideg! – repült a tányér és a pörkölt az asztalról, vérvörös tócsává robbant a konyhakövön. A részeg férfi felállt, áttámolygott a piszkon, a fürdőszobába. Az asszony csak nézte a mocskos cipőnyomokat és összeszorult a gyomra, hideg gombóc kúszott felfelé a torkán. Potyogtak a könnyei, ahogy takarította a kőről a vacsorát. Mint mindig, ha sérelem érte, tolultak agyába az emlékei. Anyja foggal-körömmel tiltakozott a holtodiglan-holtomiglan ellen, de ő dacból előbbre hozatta az esküvő időpontját. Aztán az „ugye, megmondtam lányom” ellen dacolva nem költözött vissza a szüleihez. „Egy asszonynak az ura mellett a helye, jóban-rosszban” – sulykolta agyába rögeszmésen, mindahányszor borogatást készített magának fájó karjára. De több volt már a rossz. Néha számolt: tíz ujja elég ahhoz, hogy megolvassa, tíz év alatt hányszor méltányolta ura a családi fészekért tett erőfeszítéseit.
Semmi nem volt elég.
„Gyere haza, lányom!” – kérlelte az anyja legutóbb is, mikor oda menekült. Már nem dacolt, de még éjfél előtt hazament, szégyellte magát, mert nem tudott felülemelkedni gondjain. „Hibás vagyok én is, tudom, hogy szeret.” – mondogatta, de már alig hitte. Amikor józan volt az ura – a Jani -, jó volt vele. A maga módján kedveskedett az asszonynak: néha megcsókolta, megkérdezte, mi történt vele aznap és hogy van az anyja, aztán letelepedett a tévé elé, és csak néha horkolt. Csendes esték voltak ezek, ám egyre fogyatkoztak.
„Elmegyek!” – robbant az asszony agyába a gondolat és most nem tűnt el onnan, nem is halványult – pedig ma még újabb foltot sem szerzett. Belecsapta a zsíros felmosórongyot a vödörbe, tenyerét kinyúlt mackónadrágjába törölte és a szobába sietett.
A víz zubogott a kádba.
Villámgyorsan rámolt a bőröndbe, belső erő hajtotta és csak egy hangot hallott: „elég!”
- Juli! Hozz törölközőt!
- Juli! … Juli, az anyád…! – az asszony becsatolta a bőröndöt és fordult, hogy elrohanjon.
- Hát te meg hova mész!? – dörrent rá a hústorony és elállta az útját.
- Elmegyek és már nem jövök többé vissza! – Juli maga is meglepődött határozottságán.
- Miért nem? – a kérdés a férfi döbbenetétől szinte gyermekien ártatlannak tűnt. Az asszonyból ömlött a szó, tíz év minden keserűsége. „Megaláztál… Megvertél… Nem törődtél velem… Semmit sem kaptam tőled…”
- Azt tudtad, hogy ma van a szerelmesek napja? - meredt végül a lángoló arcú férfira. Másodpercekig megkövülten bámulták egymást, aztán az asszony félrelökte Janit az ajtóból. Nem is volt olyan nehéz.
A kutya keserű vonítása messze kísérte.
***
Anyjánál a dohos kis szobában egész éjjel nem hunyta le a szemét. Félt és várt, de Jani nem törte rájuk az ajtót.
Hajnalban dolgozni indult. Már messziről látta, hogy a kiskapu kilincsén csüng valami. Hunyorogva közelített, de, csak mikor odaért, ismerte fel a kis hervadt hóvirágcsokrot, rajta ákombákom betűkkel telefirkált cédula: „Valentin napra szeretettel, Jani”.
Juli megborzongott.
Fogta a virágot, a cédulát, az elmúlt évtizedet és beletaposta a sárba.

2001 február

A hóember

Hatalmas, fehér pelyhekben kezdett hullani a hó. Először, mint a porcukor a mézeskalácsház tetejét, lepett be mindent, majd egyre vastagabb takarót húzott a tájra. Ropogott a talpak alatt, siklott rajta a szánkó.

Három napig élvezték - vagy szidták - az emberek, aztán az időjárásjelentők jósolta enyhülés bekövetkezni látszott: csepegett az eresz alja.
- Apa, még nem is építettünk hóembert... - mondta szomorúan a kislány. Ami késik, nem múlik, gondolta az apja, s már szaladtak is az udvarra. Apró gyerekkezek paskolták az összedobált havat, egyre nagyobb, egyre formásabb lett a kupac. Lett feje is, krumpli volt a szája, 32 foggal nevetett, kapott virágcserépből kalapot, hogy ne fázzon a feje, üdítőitalos kupak szolgált szemeként, répa nőtt az orra helyén. Kabátjára gombok is jutottak, lett keze, és seprűje. Igazán vagány fickó volt a család új tagja, aki nem maradhatott név nélkül: Lajosnak keresztelték. Készült róla fénykép, megörökítvén őt az utókornak, az apa ugyanis sejtette, hogy Lajos élete tiszavirágnyi lesz csupán
Fázni kezdtek a gyerekek, a lakásba menekültek. Lajos belátott a hatalmas ablakon, nevette, ahogy a kislány és az öccse bentről integetnek, kiabálnak, bohóckodnak neki. Figyelte, ahogy a háziasszony szorgoskodik, az apa pedig kávét főz. Nagyokat nyelt volna, ha lett volna mivel, mikor a család bent vacsorázott. Este villanyt kapcsoltak neki a gyerekek, hogy ne féljen egyedül a sötétben...
Észre sem vette, hogy a hó már szinte teljesen elolvadt körülötte. Szikrázóan sütött a nap, bántotta gombszemét. Aztán egyszer csak kiesett kezéből a seprű, ő pedig zsugorodni kezdett. Elkeseredett kicsit. Nem magát siratta, hisz nem volt múltja, nem reménykedett jövőben sem; a kisfiút és a kislányt sajnálta, hogy nem láthatja őket többé, nem hallhatja önfeledt nevetésüket, és azt, ahogy éneklik: Kiskarácsony, nagykarácsony... Integettek neki továbbra is az ablakból, örültek, hogy nem olvadt még el, bár leesett a kalapja is, kipotyogtak kabátgombjai.
Felhőket látott gyülekezni, reménykedett, tán újra esik majd a hó... De a fehér csoda helyett eső kezdett zuhogni. Pillanatok alatt eltűnt a háztetőkről, a fákról, de még a mezőről is a tél jelképe, nem maradt belőle semmi, csak Lajos, az udvar közepén. De ő is egyre kisebb és kisebb lett. A gyerekek elkeseredtek: elolvad a kedves hóember... Könnytől csillogó szemekkel álltak az ablaknál.
Aztán az apjuk gondolt egyet. Kiment a sárba és egy nagy maréknyi hógolyóval tért vissza, s betette a fagyasztószekrénybe. A gyerekek tapsoltak örömükben: megmaradt a hóemberből egy darab örökre, de legalábbis nyárig, vagy ami még jobb: a következő idei hóesésig... Akkor majd beépítik újra, egy másik hóemberbe - talán Lujzába? - benne él majd tovább.

2010 január

Kakaó

Állt a nő a tűzhely mellett és tejet forralt. Fekete ruhában fehér tejet.

Szeretted a kakaót – mondta az egyik rejtett zugban meghúzódó alaknak. – Engem is szerettél.

Keserű mosollyal kevergette a folyadékot. Szép emlékek tűntek elő, soha vissza nem térő pillanatok emlékei. Rózsaszín homályban hullámzott, úszott a millió képzelettöredék.

A nő ujját pirosra égette az edény füle, forrt a tej. Nem vette észre. Csak a keserű mosoly lett keserűbb, majd jéggé fagyott arcán, amint a rózsaszín homály szürke köddé változott.

Alig fél éve kezdődött. A névnapodon. Nagy ünnep volt. Neked volt a legnagyobb, mert talán sejtetted, hogy nem ünnepelsz több névnapot. Gondterhelt ráncok húzódtak a homlokodon, kényszeredetten nevettél, ha a társaság úgy kívánta.
Nem sokáig ünnepeltünk. Másnap orvoshoz kísértelek; gyógyszert írt fel, mit sem ért.

Állt a tűzhely mellett a fekete ruhás, monoton keverte a zubogó tejet és cukrot szórt bele.

Szürke volt a homlokod, beesett az arcod, egyre fogytál, nem ment le falat a torkodon és már nem szívtál több cigarettát. Éjszakákat beszélgettünk át, mert nem tudtál aludni, és én sem tudtam, mert éreztem, hogy minden perc drága, amit veled tölthetek, hogy egyre többet érnek a pillanatok, mert egyre közelebb az utolsó. De te hittél még, vigasztaltál engem. Nem lesz semmi baj, mondtad, de én orvost hívtam.

A nő kakaóport öntött a habos tejhez.

Megvizsgált, és a fürdőszobában, miközben a kezét törölte rám nézett, azt mondta, kimondta, te nagyon beteg vagy. Mentőt hívott. Tágra nyílt szemeid elárulták a rémületedet: többé nem térsz haza.

Aztán megműtöttek. Bíztam benne, hogy nem hiába, és bíztattalak téged is – mostmár tudom, hogy hiába. Vártuk, hogy napról-napra jobban legyél, de rád nem vonatkoztak a lábadozás törvényei. Minden nap bejártam hozzád, fogtam a kezed, és tehetetlenül néztem, ahogy elfogysz, eltűnsz, és csak a hatalmas fekete szemeid maradtak, amelyekből óráról órára tűnt el a csillogás.

Éjszakáidról a nővérek meséltek. Vacsorára kapott kakaód megsavanyodott az éjjeliszekrényeden.
Nem tudtam, mit is szeretnék, mi lenne jobb, ha minél tovább megmaradnál nekem, vagy, ha mihamarabb megszabadulnál a szenvedéseidtől. De nem nekem kellett efölött döntenem.
Borús, esős korareggelen igyekeztem hozzád. A kórház előtt fájdalmas, ismeretlen erő lassította a lépteimet. Mindig búcsúztunk egymástól, de még nem búcsúztunk el, még nem készültem fel. Üresen találtam az ágyad, a csupasz sodronyon ott voltak csomagban a ruháid, minden, ami akkor ott belőled, tőled megmaradt. És a kakaód, amit annyira szerettél, az éjjeliszekrényeden.

Feloszlott a szürke homály, köddé vált az emlékalak. A nő a fekete ruhában nem kevergette tovább a kakaót. Hirtelen, mint aki álomból ocsúdik, megragadta az edény fülét és a folyadékot a lefolyóba zúdította…

(Megjelent: Paksi Hírnök 1997 október)

Mennyből az angyal

Ablak helyett fólia, ajtó helyén szakadt pokróc. Zs. fázva kucorog a viskójában, a faluszéli csendet messziről hangzó kutyaugatás, a szél süvítése és saját fogainak kocogása háborítja csak.

Szokatlanul dermesztő az idei karácsony.
Hányadik is ez már, amit otthon, család, meleg és szeretet nélkül tölt?
Hm. Nem is számolja…
Nagyot húz az újságpapírba csomagolt flaskából, a rossz bor égeti belül. Legalább nem fázik annyira.
Hunyorogva mered a távolba, igen, hisz nem a mocskos téglafalat látja, hanem az emlékeit.
Volt idő – vagy az nem is az ő élete volt? – mikor három fiával és a feleségével állták körül a mennyezetig érő, csillogó karácsonyfát, és énekeltek:

„Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok!
Hogy Betlehembe sietve menvén, lássátok, lássátok…”

Boldog ajándékozás következett ezután, és bőséges vacsora… Vacsora… Mikor is evett utoljára? Gyomra kordul egyet. Két napja rágott össze egy száraz kiflit, morzsáit a cinkéknek szórta… Inkább csak savanyú bort ivott, amit azért kapott, mert egy idős asszonynál összeaprította a fát. Adott neki az asszony a fából is. De mostanra csak három hasáb maradt. Meg kellene őket gyújtani…

„Istennek Fia, aki született jászolban, jászolban,
Ô leszen néktek Üdvözítőtök valóban, valóban…”

Szép házat épített, oda érkeztek sorban a fiúk. Nem kellett könyöradományért dolgoznia. Jó munkahelye volt, szerették, megbecsülték… Aztán egyik napról a másikra szélnek eresztették őt, és munkatársait. Nem volt már fiatal, nem kellett sehova sem. Otthon ült, emésztette magát, feszültségoldóként inni kezdett: kezdetben titokban, később pedig már a család rosszallása sem érdekelte. Hidegen hagyta az is, hogy felesége beadta a válópert. Nem vágyott semmire már, csak arra, hogy minden nap hozzájusson az alkoholhoz. Aztán egyik este nem tudta kinyitni a lakásajtót. Lecserélték a zárat… Néhány szatyor hevert a járdán, a ruháival. Megértette: vége, mennie kell.

„Mellette vagyon az édesanyja, Mária, Mária;
Barmok közt fekszik, jászolban nyugszik szent Fia, szent Fia.”

Senkije sem maradt. Nem állnak vele szóba a gyerekek, szülei rég meghaltak, a felesége pedig új párt talált magának. Nem foglalkozik vele a családja, mostanra azt sem tudják, él-e, hal-e. Ő még egykori utcájának környékén sem járt, mióta kitették a szűrét. Zs. nem haragszik az asszonyra. Senkire sem haragszik. Még saját magára sem.
Mindenki elfelejtette már őt, néhány arra csavargó gyerek tudja csak, hogy lakik valaki a faluszéli viskóban. Meg is dobálják őt kővel, ha épp ott találják…
Csak a cinkék és a varjak a barátai. Érdeklődve pislognak a koszos kétlábúra.

„El is menének köszöntésére azonnal, azonnal
Szép ajándékot vivén szívökben magukkal, magukkal.”

Elgémberedett ujjaival összekapargat egy kis dohányt a koszos újságpapírdarabra és meggyújtja. Nagyot szív az összetákolt cigarettából, aztán, a még égő gyufával lángra lobbant egy fahasábot, bedugja az ócska vaskályhába. Ez se melegít már sokáig… - gondolja keserűen, és nem zárja be a kályhaajtót…
Kortyol még néhányat a rossz borból, összehúzza magán rojtos, zsíros kabátját, betakarózik foszlott pokrócával, és összekucorodik. - Éjfél lehet most – találgat – kezdődik a mise. Mindig együtt mentünk, az egész család…

„A kis Jézuskát egyenlőképen imádják, imádják,
A nagy Úristent ilyen nagy jóért mind áldják, mind áldják.”

Lehunyja a szemét, s már hallja is a templomba csalogató harangszót.
Lassan könnyű lesz minden, nem fázik. Álmában égnek a templomi gyertyák, érezni füstjük illatát, szól az orgona, száll az ének: „Mennyből az angyal…”
Reggelre csak a kopott vaskályha, körülötte üszkös romokkal emlékezteti a varjakat és a cinkéket Zs-re.

Egy rózsaszál

Judit kopár albérleti szobájának egyetlen ablaka előtt kuporgott, semmibe vesző tekintettel bámulta a koszos ablaküvegen átsejlő kopasz tölgyfa ágait.

Kint már olvasd a hó, pocsolyákba gyűlt a járdán, s a vízfoltokon csillogott a napfény. Február közepe volt, de a tavasz illata már ott bújkált a levegőben, és az emberek arcáról is kopni kezdett a tél festette közömbös szürkeség.
Judit nem nézett le az utcára. Tudta, mi zajlik a járókelők lelkében – tavaly még érezte azt, amit ők; neki is melegség töltötte csordultig a szívét, amikor megpillantotta az első hóvirágot… Akkor a valóságosnál fehérebbnek látta a tavasz hírnökét, vakítóbbnak a kék eget, és amíg mások állig begombolt nagykabátban dideregtek, a lány levette nyakáról a sálat… Akkor még minden más volt, a szerelem elvarázsolta, megszépítette a világot.
Azóta eltelt egy év – egy örökkévalóság. Most már nincs István, és nincsenek rózsák sem… Vörös, aranyszállal átkötött rózsabimbók, száz – vagy ki tudja, mennyi – amivel elhalmozta őt.
Csodálatos napok, hónapok, ma már csupán emlék, a múltba szállt mind és a lány csak ül egyedül és mered egyre a vén, kopasz faágakra. Agyában, mint egy régi mozi ócska vetítőgépében szakadozottan peregnek, követik egymást a filmkockák. Ez már nem a premier. Mióta István elment, s elvitte az álmokat, a rózsákat, hagyta társnak a magányt, Judit már több százszor végignézte emlékeinek filmszalagját.
***
A képzeletbeli vásznon a lány alakja rajzolódik ki, amint aléltan ballag a kisvárosi utcán – a júliusi forróságtól vibrál a levegő, párolog az aszfalt.
A ház, ahol lakik, előtte a dús lombú tölgyfával már közel, a lány felgyorsítja lépteit és a járdáról az úttestre lép. Nem látja az autót, melynek vezetője kétségbeesetten tapos a fékpedálra…
A film itt megszakad.
A következő képen István látszik, zavartan, remegő kezében vörös rózsával áll a kórházi ágyban sápadtan fekvő lány mellett. Szabadkozik, dadogja, minden olyan hirtelen jött, Judit nem figyelt, ő gyorsan hajtott és megtörtént a baj, de ő sajnálja, mélységesen és itt ez a rózsa, ezt nem illik ugyan a kórházban, de a lány talán örül neki és a lány talán megbocsát, mert ez a virág olyan gyönyörű és ő annyira, de annyira sajnálja, amit történt…
Judit mosolyogva, kipirult arccal nyúl a rózsáért.
István nap mint nap meglátogatja őt, minden alkalommal vörös rózsával kíván felépülést. Judit kivirul, látszik, szerelmes; ágyába tükröt, fésűt hozat, mielőtt István megérkezik. Egymás kezét fogva hosszan beszélgetnek, a lány szeme csillog, István arcát fürkészi, lesi, issza magába minden szavát.
A jelenet és a beszélgetések a kávéházban, majd Judit albérleti szobájában folytatódnak, ahol a vidáman táncoló gyertyaláng meghitt félhomályba burkolja a helyiséget és benne a párocskát. Titokzatos árnyékok rajzolódnak a falakra – a gyertya lángja szégyenlősen pislog néhányat, majd elaltatja egy, a nyitott ablakon beszökő nyáréji fuvallat.
A vetítővászon hirtelen kivilágosodik, rajta őszi ruhába öltözött erdő, susogó avar – szinte érezni kesernyés illatát. Kéz a kézben lépkednek, cipőik a zörgő faleveleket tapossák.
Nem szólnak. Megpihennek egy kis tisztás már korhadó padján, összebújnak, látszik, boldogok és ahogy az októberi napsugár ott, a tisztás közepén rájuk talál, s elborítja őket arany fényével, úgy tűnik, mintha létezésük egyedüli lenne a világegyetemben. Nem tart ez sokáig, a Nap folytatja égi útját, a földöntúli sápadt ragyogás is tovatűnik.
A lány feje a fiú vállán, tekintete egy kis fecskét követ, aki ijedten csivitel, nem repült a többiekkel, párja nélkül maradt, s most oda szálldos, ahol a nap jobban melegíti… Itt hagyták, nem éli túl a telet, suttogja a lány, majd mesélni kezd, álmát meséli a rózsákról, a fehér, habos menyasszonyi ruháról és a gyerekekről – fiúk és lányok, csupa te és csupa én…
István gyengéd csókot lehel Judit homlokára, de nem beszél a lány álmáról, annak szemében hiába a várakozás, a vágy a bíztatásra: igen, én is ezt szeretném… nem, a fiú csak annyit mond, nézd, a kis fecske elrepült, talán sikerül neki, talán egyedül is…
A lányra pillant, kissé csalódott arcára, s azért tán, hogy kiengesztelje ki nem mondott szavaiért, a korhadt padocska támlájára szívet karcol, bele a monogramjukat, s az ősi jel alá a bűvös szót: SZERETLEK.
A vásznon gyorsan peregnek a képek, és a filmen egyszer csak:
- Nem kell a kölyköd, nem láncolhatsz így magadhoz, elhagylak, nem szeretlek már! – kiabálja István, kék szeme hideg szikrákat szór. A lány sír, könyörög, egyik tenyerét óvón a hasára szorítja, másikkal mellkasába markol, mintha szívét védené, mintha a nemrég fogant kis élettel együtt szerelmüket is megtarthatná.
De a fiú becsapja maga után az albérleti szoba ajtaját.
***
A következő jelenet hetekkel később játszódik. A lány sajátz árnyékaként ballag a folyó-parton, régi emlékek helyszínén. Hirtelen megtorpan, sóbálványként áll, döbbenten, szemében az elhagyatottak, megalázottak reményvesztettségével bámulja a fiút, aki semmibe véve őt elsétál mellette – oldalán egy lánnyal, egy másikkal, aki kezében rózsát szorongat.
A filmkockák innentől még szaggatottabban peregnek, a képek alig láthatók – a lány fájdalomtól eltorzult arccal szobájában görnyed, reszkető kézzel nyúl az ajtókilincs után, nyöszörög, majd összeesik. Alatta a szőnyeg mintái egyre terebélyesedő foltban vérvörössé válnak.
***
A függöny összezárult a képzelet elsötétült vetítővászonja előtt, a lány megborzongott. Szétmorzsolt szeme sarkában egy könnycseppet – halott szerelmüket, soha meg nem született gyermeküket siratta.
Felállt, otthagyta a koszos ablaküveg előtt néma tanúként álló kopasz tölgyet. Kabátot húzott, s lement az utcára a tavaszvárók közé. Magányos sétája közben mereven a lába elé nézett, s észrevett egy hóvirágot, talán az elsőt, a járdaszegély mellett. Nem szakította le, mint tavaly ilyenkor, nem volt kinek, hagyta, hadd boldogítson másokat.
Az egyik sarkon ráncos arcú anyóka rózsákat árult – vörös, aranyszállal átkötött rózsabimbókat. A lány tétovázott kicsit, majd odalépett, pénzt húzott elő a zsebéből, de az anyóka gyengéden eltolta kezét: ingyen adom angyalom, csak ne legyen szomorú…
A lány arcára halovány mosoly ült, s jeges ujjai közt a rózsával visszafordult, hazafelé indult. – mintha már elérte volna ki sem tűzött úticélját. Azt szerette volna, ha a virággal együtt az anyóka István szerelmét is odanyújtja neki.
Ám az a fiú már másé.
A lány arra gondolt, ha felpillantana, látná a házat, ahol lakik, és előtte a lombtalan tölgyfát. De nem emelte fel szempilláit, nem nézett se jobbra, se balra, amikor a járdáról az úttestre lépett...

(Megjelent a Paksi Hírnökben, valamikor 1997-ben...)