Rekviem

ÜZENET

Kicsi Fiam!
Éreztelek – igaz, el nem hittelek – már azelőtt, mielőtt az orvos „határesetnek” minősített téged. Határesetből aztán jó néhány nap múlva „utódjelölt” lettél. Az első, tizenegyhetes korodban készült fotódat büszkén mutogattam mindenkinek, édesapádnak újságoltam: rám hasonlítasz, hiszen nagy fejed van…
Türelmetlenül várunk rád azóta is: estéről-estére elővesszük a kelengyédet, beleálmodunk a csöppnyi ruhácskákba. Találgatjuk, milyenné válsz: törékennyé, vagy kis vasgyúróvá? Könyvek mellé kuporodsz inkább, vagy örökmozgóként próbálod felfedezni a világot? Teljesen mindegy: belőlünk, a miénk leszel
Te vagy a legfontosabb az életünkben és most már te is maradsz. Egészen apró lényként jelezted nekünk, ha úgy láttad, nem vigyázunk rád, nem foglalkozunk veled – és így volt, van ez jól. Mindig meg kell kapnod, ami jár neked: a legjobbat, a legtöbbet. De tudjuk: a sors ellenünk is dönthet…
Egyre kevésbé vagy rejtély számunkra. Szinte percről-percre jobban ismerünk. Mindinkább azt érezzük: itt vagy velünk és belepusztulnánk, ha megszűnnél létezni. Így hát határtalan boldogság és iszonyú félelem stafétája zajlik lelkünkben és tart mindörökké, amíg leszel, s leszünk.
Te a Mindenséget adtad nekünk, Kicsi Fiam. Bearanyoztad az életünket.
Mit is kívánhatok hát, Andris Bence, neked?
Egészséget, boldogságot és azt: legyél és maradj Ember abban a kegyetlen világban, ahová a legszebb hónapban érkezel majd.

Édesanyád

2003 március

***

IN MEMORIAM

Egyszer volt, hol nem volt…
Átutazóban járt csak a Földön.
Úgy érkezett, mint mindenki más, de a fájdalomért nem adhatott jutalmat: magával vitte sosemlátott mosolyát, a boldogságot. Jött, de már ment is tovább, nem maradt, pedig vártuk nagyon. Nem kellett neki a sok játék, a mesekönyv, hiába készült a kis cipő, a rajzok a falra; utas nélkül maradt a babakocsi és a kiságynak se lett lakója. Mérhetetlen ürességet, bánatot hagyott maga után, a sírhalmot a temetőben és a kérdést: miért?
De itt hagyta a szülői szeretet, az összetartozás érzését is, mindhalálig egymáshoz fűzött két embert, megtanított megbocsájtani, feledni az önzést, várni és reménykedni, megtanította hallgatni a madarak hangját, csodálni a virágokat, értékelni – és túlélni – az életet.
Ismert titok volt ő: igazi egyéniség, pici ember kilenc hónapig, utolsó napjáig.
Nagy szeretettel fogadták volna a rokonok, jóbarátok is. De nem láthatták őt, csak a kicsi fehér koporsóban – csörgő helyett sírcsokor lett az ajándék.
Csekély a vigasz: őhozzá méltó helyen van már. Kellett, biztos, angyalkának.
Így hát száll most a könyörgés a Hatalomhoz, aki magához szólította: küldjön még a Földre nekünk nagy reménységeket, csöpp gyermekeket, akiknek elmesélhetjük: volt egyszer egy aranyhajú, szép kisfiú…

Andris Bence: Isten veled.

2003 június

Tűnődés

Egy borongós délután a buszt vártam. Már messziről feltűnt a közeledő, igazi, békebeli emberpár. A bácsi szvetterben, a néni kockás szoknyában, bodorított, hófehér hajjal, egymásba karolva ballagott lassan, vigyázva. Mintha a múltból cseppentek volna ide, a nyüzsgő kisvárosba - valahogy mégsem tűntek idegennek. 

Hova mehetnek? - kérdeztem magamtól. Egy hozzájuk méltó, nagyablakos polgári házba? Vagy fel a hegyre, a kényelmes panelba, amit ódon bútoraikkal rendeztek be otthonosra? Vannak-e gyermekeik, unokáik? Van-e, aki vezeti őket, ha már nem tudnak egymásba karolni?
Eszembe jutottak azok az idősek, akikkel életem során találkoztam: a szociális otthonokba, kórházakba, elfekvőkbe száműzöttek, a mozdulni sem tudók, a méltóságuktól megfosztottak; az otthoni négy fal között egyedül senyvedők, akik alig várják, hogy valaki rájuk nyissa az ajtót... Az álmaikban, a múltban élők, akik nem tudják, mit ettek reggelire, nem tudják, ettek-e egyáltalán, de arra emlékeznek, kivel táncoltak az első báljukon... Eszembe jutottak, akik már önmagukat sem ismerik fel... Akik csak egy jó szóra vágynak, egy simogatásra, mielőtt végleg elmennek... Nem tudtam - nem mertem? nem akartam? - elképzelni, hogy erre az idős párra is ez a sors várhat. Egyre közeledtek, halk szavak hallatszottak, csak a néni beszélt a bácsihoz, akinek mélyen barázdált arcán a szenvedés mellett a figyelem is tükröződött, szeme beteg lehetett, résnyire szűkült. Miről lehetett köztük szó? Hogy mi legyen a vacsora? Hogy mit csinált aznap a macska? Vagy inkább csak annyit szólt a néni: „Vigyázz szívem, rossz a járda..."?
Mentek tovább, mintha az örökkévalóság felé tartottak volna, együtt.
Kisütött a nap, a sugarak megcsillantak egy pocsolya felszínén. Beleléptek a tócsába; lábnyomaik még sokáig sötétlettek a járdán.
Talán sosem látom többé őket.
Vagy mégis? Egyszer... valahol.

(2010 augusztus, megjelent a Paksi Hírnökben)

A katicabogár

Volt egyszer egy kislány, hosszú, fekete haját két fonatban hordta, abba az anyukája piros masnit kötött; kedvenc, piros szoknyájában úgy festett, mint kedvence, a katicabogár.

Alig várta a tavaszt, amikor a kertben a kis hétpettyesek után vadászhatott, bokortól-bokorig ugrándozva, a virágszirmok alatt kutakodva. Szívesen napoztak a rózsabokron a bogarak; a kislány a kezére vezette őket, úgy gyönyörködött bennük, majd leste a röptüket.
Így volt ez akkor is, mikor hirtelen kitörő zivatar riasztotta a kislányt a házba; sajnálta a katicákat, féltette őket, nehogy elázzanak, összekapkodott amennyit csak tudott kicsi markába, és szaladt velük be, az anyukájához.
Elővette babaházát, a szobanövényekről levelet szedett a bogaraknak vacsorára, asztalt terített, megágyazott nekik és nevet adott valamennyinek. Ám a kis katicák nem voltak hálásak; egyre többet vesztett szem elől a gondoskodó kislány. Kétségbeesetten szaladt anyukájához, aki vigasztalni próbálta, elmesélte neki, hogy a hétpettyesek nem érzik jól magukat a lakásban, szabadságra vágynak, a zivatar elől levél alá menekülnek és nem az emberek házába... De a kislány csak pityergett; a babaházban pedig már csak egyetlen kis bogár maradt, a többieknek nyoma veszett, hiába szólítgatta őket, keresgélte kétségbeesetten a bútorok között, a szobanövények levelein.
- Miért hagytak itt, hisz az egyetlen állat, amitől nem félek, a katica... – zokogta. Keserűen térdelt a babaház elé, ahol az utolsó katica a játékkandalló előtt kuporgott.

A kislány egy hirtelen mozdulattal letépte a bogár egyik szárnyát.
Azt gondolta, így mindig vele marad, hisz nem tud repülni.
Megágyazott neki a pici ágyacskában, és ő is nyugovóra tért.

Reggel első útja a babaházhoz, kis kedvencéhez vezetett – a bogárka azonban nem volt sehol. Könnyes szemmel nézett körül a kislány, és megpillantotta a valamikor hét, mostmár csak hárompettyes katica élettelen testét az üvegajtó előtt.

A szabadba vágyott.

A kislány visszavitte őt a kertbe, és az egyik rózsabokor alá fektette.

Sebestyén István emlékére

Ma is látom vörös haját, szürke öltönyös alakját, a kezét, amint szolmizációs jeleket mutat, és hallom az osztályt a dó-ré-mi-t kántálni. Emlékszem, hogy nem tudtam szép G-kulcsot rajzolni, de megtanított rá, és csak ő szólított Emikének.

Mástól nem is esett volna jól.
Szerettem az énekórákat, akkor is, ha felelni kellett, mert megérte a negyvenöt percnyi jókedvért, az anekdotákért, az ócska lemezjátszóból elővarázsolódó hangokért. Azóta sem hallgattam annyi Bartókot, Kodályt, Mozartot, Händelt... Verdi Nabucco-jának Szabadság-kórusa és Erkel Bánk bánjának áriája ott, akkor lopta be magát a szívembe és ugyanazokon a recsegő hangokon tér vissza emlékeimbe, mint amelyeken Pista bácsi óráin töltötte be a termet.
Kórustag is voltam, abban a kórusban, ahova nem volt "ciki" járni, és ahol szívesen időzött a diáksereg péntekenként, tanítás után. A versenyek, fellépések gyerekkori izgalma máig megcsiklandozza a gyomromat.
Egy áprilisi, itthoni fellépésre világosan emlékszem... Virágoztak a gyümölcsfák, langyos, napos idő volt, mikor a torkomban dobogó szívvel az ünnepségre siettem, ahol a kórus és Pista bácsi várt.
Éppen olyan idő volt, mint évtizedekkel később: 2010 április 17-én. Most is a torkomban dobogott a szívem, de mást is éreztem: fojtogató keserűséget és tátongó űrt. Pedig most is Pista bácsihoz siettem, és várt a kórus...
De már nem az a kórus. A női kórus állt Pista bácsi ravatala mellett talpig gyászban, és körülöttük a tömeg. Mind búcsúzni jöttek.
Ott volt a megtört család, akiknek szemlesütve tiszteltem a gyászát. Szólt a Requiem, égtek a gyertyák, és nekünk - a kórusnak, amelynek szinte valamennyi tagja Pista bácsi énekóráin sajátította el a hangjegyek tudományát - a Székely fohász éneklése közben alig jött ki hang a torkunkon.
Andrásfalva... Tíz testvér... Tragikus, bukovinai székely-sors... szekszárdi gimnázium, pécsi főiskola... hűség a dunaszentgyörgyi iskolához... szakfelügyelőség... férfikórus, gyermekkórus, honvédkórus, néptánc... rendkívüli szervezőkészség... sokoldalú humán és zenei műveltség... kitüntetések sora... Aranydiploma... hosszú házasság... gyerekek... unokák... betegség... 47 napnyi szenvedés a végső nyugalom előtt... - jutottak el fülünkbe a méltató, s egyben elköszönő szavak.
Az út a sírhelyig - néma, fekete menet. Könnyek, amerre néztem. A Székely Himnusz szólt valamennyi, összeszorult torokból, szállt, fel az égbe, Pista bácsit láttam, hamiskásan hunyorgott: lehetne tisztább is, de jó azért...
Elment az öreg székely.
De van vigasz, hisz mindenki addig él, amíg beszélnek róla, amíg emlékeznek rá. Pista bácsiról még sokáig beszélnek, és talán még annál is tovább tart az emlékezet... Itt maradt a tehetsége, az elhivatottsága az utódaiban; a kacsintása a kórusunkat vezető lánya szemében, itt maradtak a mozdulatai, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a humor, ugyanaz a hangulat...
Itt maradt az örökség.
Ég áldja, Tanár Úr.

(Szentgyörgyi Hírhozó XIII. évf. III.-IV. szám)

Sanyi

A lány nemtörődöm, hanyag volt; a virágok sem maradtak volna meg a szobájában, ha édesanyja nem locsolta volna őket. Nem szeretett kertészkedni sem, és nem voltak kis állatai, akiket szeretgethetett volna, és akik meghálálták volna a gondoskodást. 

Magával foglalkozott a legtöbbet. A vőlegénye szomorúan gondolt a jövőre, hisz a lánnyal képzelte el az életét, és többször eszébe jutott: vajon hogyan törődik majd a gyerekeikkel, ha ennyire nem érdekli semmi?Aztán, húsvét közeledtével gondolt egyet: meglepi kedvesét egy nyúllal. Hátha a kis állat, aki akár szerelmük záloga is lehet, törődésre ösztönzi a lányt. Be is szerezte a fehér bundás piros szeműt az egyik nyúltenyésztőtől. Húsvét reggelén fűvel bélelt kosárkába tette, úgy vitte a lánynak, aki tapsolt örömében, mikor a fedél alá kukkantott. Lelkendezve el is keresztelte rögtön - Sanyinak. Az udvar hátsó részében a vőlegény kis ketrecet fabrikált az állatnak, kényelmes fészket alakítottak ki neki. A fiú mosolgyott magában: talán megtört az átok és a lány gondos gazdája lesz a nyuszinak. Nézegette, simogatta, etetgette is - talán két napig. Aztán fontosabb dolga támadt: barátnőzni, moziba, fodrászhoz, kozmetikushoz menni... A vőlegénye vette át Sanyi gondozását, az "eddig tartott?" szomorú kérdésével. Aztán ő is egyre kevesebbszer ért rá, reggeltől-estig dolgoznia kellett. A lány szülei etetgették egy ideig a nyulat, aki közben kinőtte a kis ketrecet, és senki sem akadt, aki nagyobba költöztette volna, mert a vőlegény közben levette jegygyűrűjét - úgy érezte, jobb, ha búcsút mond az önző teremtésnek, ahelyett, hogy egy életre elkötelezné magát mellette. A szülők, látva Sanyi magára maradottságát, és kínlódását a szűk ketrecben, egyik reggel úgy döntöttek: pörkölt lesz az ebéd. A lány anyja könnyes szemmel kevergette a húst a lábasban. Megterítettek szépen, de valahogy nem volt kedvük az ételhez nyúlni, csak pislogtak laposan jóízűen falatozó lányukra.

A számítógép

Gittának, ahogy mondják: se kutyája, se macskája nem volt. A férjétől régen elvált, gyerekeik nem születtek. Amíg dolgozott, munkájának élt: tanított egy általános iskolában. Szerették a gyerekek, de tartottak is tőle - legalábbis így gondolta; szigorú vagyok, de igazságos - szokta mondani.

Ám, mióta nyugdíjba ment, gyakorta feleslegesnek érezte magát. A kollégáival nem tartotta a kapcsolatot, a régiek közül mindegyik unokázott otthon, a fiatalokkal pedig sosem volt közös témája. Egyedül élt, néha a szomszédasszonya csengetett csak rá, megkérdezni, hozzon-e valamit a piacról.
A szomszédasszony segítette ki a sűrűn rátörő letargiából is, azzal, hogy felajánlotta: a fiának van egy leselejtezett számítógépe. Köttesse be az internetet, és megnyílik számára a világ... Nem lesz annyira magányos. Gitta nem sokat gondolkozott, élt a lehetőséggel, és azóta szinte éjt nappallá téve a gép előtt ült. Recepteket keresett, filmeket nézett, és több tucat fórumon beszélgetett - volt ezek között főzőcskézős, kertészkedős és pletykaoldal is, de igazán otthon a 60 feletti nők csapatában érezte magát. Itt az égvilágon mindenről beszélgethettek egymással - anélkül, hogy felfednék valódi arcukat, kilétüket. Nem árulta el ő sem az igazi nevét, soha nem tett fel magáról képet sem, csak egyet: a játszótérről, amit az ablakából látott, és ami régi emlékeket idézett benne, így sokszor azon kapta magát, hogy a számítógép monitorja mögé bámulva csodálja a hancúrozó apróságokat és élvezi újra a gyerekzsivalyt.
Így telt el az idő: nagyrészt a számítógép előtt, szemeit időnként az ablak mutatta külvilágon pihentetve.
Szinte minden óra, minden perc ugyanúgy folyt, nap, nap után, mígnem egyik hajnalban Gittát szokatlan fájdalom ébresztette, s nem hagyta tovább aludni. Bekapcsolta hát számítógépét és pötyögtetni kezdte betűit a rózsaszín pirkadásban. "Fáj a hátam, lányok... A gyomrom is, mintha sokat ettem volna, de nem is ettem tegnap... Gondolhatnám, hogy az epém rendetlenkedik, dehát nincs is már, régen kioperálták. Láttam a tévében egy műsort arról, hogy a hatvan feletti nőket súlyosan fenyegeti az infarktus veszélye... Az is így fáj... Kisugárzik. Lányok, ha nem jönnék többet, hát, akkor annyi nekem..." A mondat végére odabiggyesztett azért egy mosolygós figurát. Alig várta, hogy jelentkezzen valaki, hogy megnyugtassák azzal: én is éreztem már ezt a fájdalmat, és látod, itt vagyok... Vagy: biztosan csak a frontok okozzák... Ám nem ez történt, valamennyi virtuális barátnője az orvoshoz zavarta. Nehezen engedett a rábeszélésnek. Az orvos megmérte a vérnyomását, EKG-t készített és azt mondta Gittának: a szíve tökéletes, a kora, a csontritkulás miatt érez fájdalmat.
Gitta szinte boldogan ment haza, bár a szorítás nem nagyon enyhült, de megnyugodhatott. "Megmaradok, csajok!" - írta azonnal a fórumba, mihelyt bezárta maga mögött az ajtót. Kortársai lelkendezve fogadták a hírt, vele örültek.
Este tízkor is a gép előtt ült, egyik chat-társa panaszkodott a menyére épp. Írni szeretett volna neki, de már nem tudott. Elsötétült előtte a világ.
Másnap délelőtt a szomszédasszony talált rá, a gép billenytűzetére borulva. A monitoron villóztak a bejövő üzenetek... Gittát keresték a net-társak, furcsállották, hogy nem érkezik tőle válasz egyre aggodalmasabb kérdéseikre.
Azóta sem tudják, mi történt Gittával, hiába érdeklődnek felőle - igaz, az idő múlásával egyre ritkábban -, nem válaszol. Rá kellett döbbenniük, hogy hiába tudták legbensőbb titkait, valójában mégsem ismerték őt. Nem tudták címét, telefonszámát, és még valódi nevét sem; nem tudták, hol élt, és hol temették el...
Vajon létezett egyáltalán?

Valentin napra, szeretettel

Ült a hokedlin és várt.

A tűzhelyen mellette a vacsora, a pörkölt lassan kihűl – de az ember, a férje még sehol. Persze, hiába is várni: a búfelejtő éppen útba esik munkából hazafelé jövet. Az asszony karja megrándult, mintha legyintene: „Jobb is, ha nincs itthon, jobb is. Addig legalább csend van”- mormolta és a rádióhoz lépett. Valami romantikus zene szólt éppen, egy kellemes férfihang a február 14-i Valentin-napról beszélt: „…a szerelmesek ma megajándékozzák egymást…”
Az asszony szája sarkában gúnyos-keserű mosoly bujkált. A férje rendre elfelejti a születés- és névnapját, a házassági évfordulót – igaz: mit is azon ünnepelni? Épp a Valentin-nap jutna eszébe? Sose hallott róla. A kocsmában nem ilyesmiről folyik a szó.
Csoszogás riasztotta. Hazajött. Szidta a kutyát. Az asszony az ajtó felé fordult, ujjait összekulcsolta. Elfehéredtek, úgy szorította őket. Tartott az urától: nemegyszer, keserű másnapokon lila foltokkal tarkítva ment a munkahelyére.
- Juli! Mé’ nem takarítod má’ el innen ezt a dögöt?! Mindig láb alatt van a kutyád! – rivallt az asszonyra köszönésképpen.
- Itt a vacsorád, egyél – laposakat, alulról pislogott az emberre.
- Hideg! – repült a tányér és a pörkölt az asztalról, vérvörös tócsává robbant a konyhakövön. A részeg férfi felállt, áttámolygott a piszkon, a fürdőszobába. Az asszony csak nézte a mocskos cipőnyomokat és összeszorult a gyomra, hideg gombóc kúszott felfelé a torkán. Potyogtak a könnyei, ahogy takarította a kőről a vacsorát. Mint mindig, ha sérelem érte, tolultak agyába az emlékei. Anyja foggal-körömmel tiltakozott a holtodiglan-holtomiglan ellen, de ő dacból előbbre hozatta az esküvő időpontját. Aztán az „ugye, megmondtam lányom” ellen dacolva nem költözött vissza a szüleihez. „Egy asszonynak az ura mellett a helye, jóban-rosszban” – sulykolta agyába rögeszmésen, mindahányszor borogatást készített magának fájó karjára. De több volt már a rossz. Néha számolt: tíz ujja elég ahhoz, hogy megolvassa, tíz év alatt hányszor méltányolta ura a családi fészekért tett erőfeszítéseit.
Semmi nem volt elég.
„Gyere haza, lányom!” – kérlelte az anyja legutóbb is, mikor oda menekült. Már nem dacolt, de még éjfél előtt hazament, szégyellte magát, mert nem tudott felülemelkedni gondjain. „Hibás vagyok én is, tudom, hogy szeret.” – mondogatta, de már alig hitte. Amikor józan volt az ura – a Jani -, jó volt vele. A maga módján kedveskedett az asszonynak: néha megcsókolta, megkérdezte, mi történt vele aznap és hogy van az anyja, aztán letelepedett a tévé elé, és csak néha horkolt. Csendes esték voltak ezek, ám egyre fogyatkoztak.
„Elmegyek!” – robbant az asszony agyába a gondolat és most nem tűnt el onnan, nem is halványult – pedig ma még újabb foltot sem szerzett. Belecsapta a zsíros felmosórongyot a vödörbe, tenyerét kinyúlt mackónadrágjába törölte és a szobába sietett.
A víz zubogott a kádba.
Villámgyorsan rámolt a bőröndbe, belső erő hajtotta és csak egy hangot hallott: „elég!”
- Juli! Hozz törölközőt!
- Juli! … Juli, az anyád…! – az asszony becsatolta a bőröndöt és fordult, hogy elrohanjon.
- Hát te meg hova mész!? – dörrent rá a hústorony és elállta az útját.
- Elmegyek és már nem jövök többé vissza! – Juli maga is meglepődött határozottságán.
- Miért nem? – a kérdés a férfi döbbenetétől szinte gyermekien ártatlannak tűnt. Az asszonyból ömlött a szó, tíz év minden keserűsége. „Megaláztál… Megvertél… Nem törődtél velem… Semmit sem kaptam tőled…”
- Azt tudtad, hogy ma van a szerelmesek napja? - meredt végül a lángoló arcú férfira. Másodpercekig megkövülten bámulták egymást, aztán az asszony félrelökte Janit az ajtóból. Nem is volt olyan nehéz.
A kutya keserű vonítása messze kísérte.
***
Anyjánál a dohos kis szobában egész éjjel nem hunyta le a szemét. Félt és várt, de Jani nem törte rájuk az ajtót.
Hajnalban dolgozni indult. Már messziről látta, hogy a kiskapu kilincsén csüng valami. Hunyorogva közelített, de, csak mikor odaért, ismerte fel a kis hervadt hóvirágcsokrot, rajta ákombákom betűkkel telefirkált cédula: „Valentin napra szeretettel, Jani”.
Juli megborzongott.
Fogta a virágot, a cédulát, az elmúlt évtizedet és beletaposta a sárba.

2001 február